Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-532

532. országos ülés 19Ú április 30-án, csütörtökön. 173 Tehát Ö felségének kizárólag kezdeményezési joga az egyik faktor, a másik pedig az, hogy törvényhozási megállapításnak kell történnie. Majd a hetedik bekezdésben a tényleges ujonczjutalékra vonatkozólag ismét megmondja: »Valamennyi jutaléknak tényleges kiállítása azonban csak akkor történhetik meg, ha a törvényhozás azokat arra az évre már megszavazta.« Amint mondottam, egyezményes törvény volt, amelynek megfelelően az osztrákok majdnem hasonló, sőt ezekben a kifejezéseiben szórólszóra lefordított szövegben hozták meg az ő törvényüket. A Wehrgesetz-nek 13. §-a a következőket tartalmazza (olvassa): Die Höhe des Rekrutenstandes zur Erhaltung der gemeinsamen Wehrmacht stb. kann vor Ablauf. von 12 Jahren vom Eintritte der Wirksamkeit dieses Gesetzes an gerechnet nur dann den Gegenstand einer neuerlichen legislativen Festsetzung bilden, wenn Seine Majestät im Wege der betreffenden verantwortlichen Regierungen eine Vermehrung oder eine Verringerung für notwendig erachtet. Majd a tényleges ujonczlétszám eredményére vonatkozólag: »Die tatsächliche Stellung aller Kontingente kann jedoch nur dann erfolgen, wenn die Gesetzgebung dieselben für das betreffende Jahr auch schon votirt hat.« Mielőtt ezeknek a törvényes rendelkezéseknek konzekvencziáit méltatnám, méltóztassék megengedni, hogy rámutassak arra, hogy az 1912. évi véderőtörvénybe belekerült ez a rendelkezés nem olyan csekély fontosságú, mint ahogy az az első jállanatra feltűnik. Ennek már egy előzménye is van. T. i. az 1889-iki véderővita folyamán merült fel az, — szemben a javaslatnak e tárgyban meg nem felelő szövegezésével — i hogy belevétessék a javaslatba, hogy csakis a törvényhozás utján lesz lehető az ujonczlétszám megállapítása és akkor — talán méltóztatnak rá emlékezni, különben az erre vonatkozó utalást maga a hivatalos törvénytár is tartalmazza egy jegyzet alakjában, amely a 14. §-hoz van fűzve — a 14. §. nem a javaslat szövegével, hanem a hosszú, nagy küzdelemnek mintegy eredményeként megváltoztatva került már akkor a törvényszövegbe. Ugyancsak ilyen megváltoztatás, amelyet azonban nem tudok e perczben pontosan czitálni, de hasonló tartalommal történt az osztrák törvényben is. Azonban már ekkor felfogta a magyar képviselőház annak horderejét, mit jelent az, hogy ilyen fontos kérdést, az állam legfontosabb kérdései közé tartozó, sőt talán legfontosabb véderő kérdését és annak egyes megállapításait másként, mint törvényhozási utón rendezni nem lehet és nem szabad. Akkor — mondom — mintegy nemzeti vívmányként került bele a törvényszövegbe az a kitétel, hogy csakis a törvényhozások vannak jogosítva arra, hogy az ujonczlétszám felemelését vagy annak a kontingensnek megállapítását eszközölhessék. Ezekből a létező világos rendelkezésekből egészen kétségtelen az, hogy sem nálunk, sem Ausztriában másként az ujonczlétszám felemelését tárgyazó kérdéseket rendezni nem lehet, mint egy-edül és kizárólag törvényhozási utón, »legislativ«, vagy ha úgy tetszik: »durch die Gesetzgeburig.« Mégis, mit látunk itt? Az adott esetben, és illetőleg amiről most interpellálni kivánok, azt láttuk, hogy itt azt a rendszert, amelyet már velünk szemben láttunk érvényesülni, mintegy folytatni kívánják. Akkor, 1912-ben az osztrák törvényhozásnak állásfoglalását használták ki arra, hogy nálunk az ismert módon a véderőjavaslatot keresztül forszírozzák, ellenben a regnikoláris deputácziót nem hívták össze. Ma, t. ház, megszavaztatták az 1914. évi VIII. és XIV. t.-czikket, amely az 1912. évi XXX. t.-czikknek, az egyezményes törvénynek a szelleméből folyik és amelynek lényege abból állott, hogy a felemelt, az 1912. évre meghatározott ujonczlétszám aránya a legutóbbi, az 1910-iki népszámlálásnak majd ismertté váló adatai alapján fog majd megállapítást nyerni. Ez egy egyezményes elv volt, amely egyezményi utón, törvényileg határoztatott meg ugy Ausztriában, mint nálunk. Az egyezményben rejlő kötelezettségnek megfelelően — már amennyiben álláspontunk fentartásával ez a kérdés kezelhető — a magyar törvényhozás az 1914. évi VIII. és XIV. t.-czikkben 10 esztendőre fokozatosan felemelt arányban megállapította az ujonczlétszámot. Ezt a törvényt elfogadta a főrendiház, O felsége szentesitette és az a törvénytárban kihirdettetett. Az osztrákoknak az idézett 1867-iki törvények alapján, de különösen az 1912-iki véderőtörvények alapján természetszerűen kötelességük lett volna ugyanezt a felemelést »durch die Gesetzgebung« vagy »durch legislative Tätigkeit« az osztrák törvényhozás által törvény utján keresztülvinni. Ehelyett azonban mi történt? Hivatkozással az 1867-ik évi Statsgmndgesetz 14. §-ára kiadtak egy u. n. szükségrendeletet, amelyben az ujonczlétszámot egy esztendőre állapítják meg diszpozitive. Ez az osztrák kormány hivatalos magyarázata, amely a rendelet kiadásával egyidejűleg hozzáfüzetetf; a többi kilencz esztendőre vonatkozólag pedig egy elvi kijelentést tesz, hogy t. i. majd az ilyen arányban lesz az ujonczlétszám felemelendő ós megállapítandó. Ez a 14. §. alapján 1914 márczius hó 21-én kiadott rendelet a következőképen szól: Szives elnézését kérem a t. háznak, hogy ennek felolvasásával untatom, de feltétlen szükségem van reá, hogy ezt a rendeletet valamint az azt magyarázó osztrák kormánynyilatkozatot szőszerint ismertessem, mert enélkül nem tudnék rámutatni az ebből háramló konzekvencziákra. (Halljuk ! balfelöl. Olvassa):