Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-531

126 531. országos ülés 1914 április 25-én, szombaton. talán nem elegendő mértékben való fenforgását némileg mégis jiótolhatják (Tetszés.) Egy másik kérdés, amely ellen nagy a panasz, a munkáskérdés. (Halljuk!) Tény az, hogy a munkabérek nálunk az utolső időben rendkívüli módon emelkedtek és tény az, hogy azok a vállalkozók, kik kalkulácziójukban még a régi olcsóbb munkabéreket vették be, e tekintetben csalódtak. Ebben a tekintetben azonban rajtuk segiteni nem igen lehet A munkabérek drágulása összefügg a megélhetés nehézségeivel és azzal, hogy a kultúra általános haladása folytán maguk a munkások is nagyobb igényekkel mennek bele az életbe. Az a munkás ma egy kultúrember, (Igás! TJgy van!) akinek megvannak a maga kivánságai, szükségletei, és azt hiszem, nem is volna kívánatos az, hogy a munkás visszafejlődjék arra a régi igénytelen állapotra, amely az olcsó munkabért és az olcsó megélhetést reá nézve lehetővé tette. (Helyeslés.) Én azt hiszem, hogy a munkabérek emelkedése az ország kulturális szempontjából és az emelkedett fogyasztőképesség szempontjából inkább örvendetes jelenség és semmiesetre sem szabad azt mint iparfejlesztésünk akadályát, mint valami szomorúan latbaeső körülményt tekinteni. (Helyeslés.) Egy körölmény van azonban, amelyet sajnálatomra az idő rövidsége miatt bővebben nem világithatok meg (Halljuk! Halljuk !) és ez az, hogy bizonyos szervezetek hiánya a munkásoknál némely helyeken a megélhetésnek megdrágítását okozza, úgyhogy a munkások némely helyeken tényleg drágábban élnek, mint ahogy ez a viszonyok természete szerint jogosult lenne. Ez a körülmény abban áll, hogy a munkás nem egy helyen tényleg a legdrágább kézből vásárol és ennélfogva sokkal nagyobb árat fizet megélhetésének feltételeiért, mint amely az illető vidék természetes termelési árainak megfelel. Külföldön máskép segítettek ezen a dolgon, aminek utánzása, sajnos, nálunk nem sikerült, így pl. maguk a munkás-fogyasztási szövetkezetek, amelyek odaát Ausztriában igen nagy sikereket értek el, nálunk, sajnos, a vezető intelligens elem hiánya folytán eddig nem igen váltak be. Legyen szabad itt rámutatnom arra is, hogy a munkáskérdés az, amelynek terén néhány évi szünet után a t. kormány részéről a szocziális intézkedések dolgában ujabb kezdeményezéseket várhatunk. Nem akarok itten rámutatni a munkásbiztositó j>énztár reformjára, amelynek előkészületeiről a mai napon is hallottunk és amelyre nézve a jövő reményeit Hegedüs Kálmán t. barátom, aki oly szeretettel foglalkozik szocziálpolitikai kérdésekkel, nem régen egy beszédében abban a pregnáns mondatban foglalta össze, hogy: Ezt a ministerelnök ur megígérte, ez meglesz. (Helyeslés és tetszés.) Én ezzel a kérdéssel nem akarok tovább foglalkozni, hanem visszatérek más kérdésekre, igy pl. egy akczióra, amelynek nyomait a boldogult nagyemlékezetü Hieronymi Károly kereskedelemügyi minister urnak egy kijelentésére vezetem vissza, aki a nők éjjeli munkájának szabályozására beterjesztett egyezmény és az erről szóló törvényjavaslat indokolásában már további szocziálpolitikai intézkedéseket, nevezetesen a fiatalkorú munkások védelmére alkotandó törvényt helyezett kilátásba. Tudom, hogy nem a kormány mulasztása, hogy ez eddig nem jött létre, mert ismeretesek azok a nemzetközi tárgyalások, amelyek a fiatalkorú munkások munkájának szabályozása tekintetében évek óta folytak és amelyek épen egyes államok vonakodása folytán, amelyek ipari érdekeiket a szocziálpolitika messzebbmenő követelményei által veszélyeztetve látták, kellő eredményre nem vezettek. Bismarck herczeg ugy formulázta a szocziálpolitikai akczió lehetőségét, hogy ezáltal a belföldi termelésnek versenyképessége nem szabad hogy szenvedjen. Ez tökéletesen áll, és azt hiszem, távol áll mindenkitől, aki a magyar közgazdaság fellendítését szivén viseli, hogy oly áldozatokat követeljen a gyáripartól, amelyeket az meg nem bir. Bizonyos azonban az is, hogy a kultúrának és a humanizmusnak bizonyos követelményeiről még az iparfejlesztés kedvéért sem szabad lemondani. Kulturális elmaradottság, a humanitárius intézkedéseknek elhanyagolása nem lehet iparfejlesztési eszköz, legalább nem helyesen alkalmazott iparfejlesztési eszköz. A minister ur elé terjesztett iparfelügyelői jelentésekből látjuk azt, hogy a fiatal munkások törvényellenes foglalkoztatása az eseteknek igen nagy számát teszi ki, és az iparfelügyelők arra is rámutatnak jelentéseikben, hogy ezek a sajnos esetek nem hogy apadnának, hanem több év jelentéseit egybevetve, inkább bizonyos emelkedést találunk. Itt tehát méltán remélhetjük azt, hogy azok a kezdeményezések, melyeknek nyomai a ministeriumban már is megvannak, mielőbb törvényjavaslat keretében kerüljenek a ház elé. Ezen reményemre feljogosít az, hogy a kereskedelemügyi ministeriumba már évek óta folyik a munka az iparjognak — nem mondom ipartörvénynek, mert ugylátszik a minister ur és a ministerium ebben a keretben szakitott a reform megalkotásával — az iparjognak kodifikálására és a költségvetésbe beállított jelentékeny összeg, ami mindenesetre az erre való törekvés komolyságáról tesz tanúságot, mutatja, hogy ezzel behatóan foglalkoznak. Ennek első jelét látjuk már abban a törvényjavaslatban is, melyet előadói javaslat formájában már megküldött a minister ur az illetékes ipari és szakköröknek és amely az ipari bíráskodásról és békéltetésről szól. Az iparjog kodifikácziójára nézve tehát a t. minister ur, mint mondtam, szakitott azzal, hogy egységes ipari kódexet terjeszszen a tör-