Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

522. országos ülés 19U bujtogatva a románság egy része a magyarság ellen tört. (Igaz! Ugy van 1 a szélsőbaldalon.) Azt mondta erre Pop Csicsó képviselő ur, hogy ezt az engedményt nem a maguk jószán­tából adták a magyarok, hanem két román püspök felment József császárhoz és ennek nyomása alatt történt az 1791-iki engedmény. Na hát hagyjuk meg a képviselő urat ebben a hitben, hogy nem a magyarság belátása volt ez. De ugyebár, 1848-ban senki sem kényszeri­tette a magyarokat, sem József császár, sem két román püspök, sem senki más. A jobbágy­ság felszabadítása Magyarország nemeseinek, Magyarország urainak, törvényhozásának spon­tán elhatározása volt. Vájjon a gyűlölség érzé­séből fakadt-e ez is? Önök nem ismerik fel az igazságot, s ezért önökkel szemben megint egy román kiváló államférfiunak, Posettinek szavaira hivatkozom, aki a következőket irta erről a kérdésről: »A jobbágyság felszabadításának di­csősége a magyaroké. A románok csak 15 évvel később és csak vér árán tudták megvalósítani azt, amit a magyar nemesség minden kény­szerítés nélkül, tisztán a humanitás ós a -sza­aadság fenkölt nemes eszméitől lelkesedve cse­lekedett 1848-ban, mikor az összes jobbágyokat faji és vallási különbség nélkül felszabadítottam Hogyan szól azután egy szerb iró, Gozsdu ? (Olvassa) : »A világtörténelem nem mutat szebb áldozatot, mint midőn a magyar nemesség éle­tét és vagyonát áldozta fel azon törvényalko­tással, melyben minden kiváltságát megosztotta más fajú polgártársaival«. Ez a történelem igazsága, ez az a gyűlöl­ködés, amelylyel Magyarország meghálálja a nemzetiségek támadásait és gyűlöletét . . . Wliháli Tivadar: Mi nem ismerünk gyű­löletet ! Holló Lajos: . . . meghálálja azon támadá­sokat is, amelyeket élete ellen is intéztek. Ez az, ami nemcsak bennünket magyarokat, hanem az ország más nemzetiségű, pl. román nemzetiségű honpolgárait is tanulságokra kellene hogy ve­zesse, arra a tanulságra, hogy a történelemben lehetnek tévedések, jöhetnek létre összeütközé­sek, de a történelem folyamán az érdekeknek meg kellene találniok a maguk kellő kiegyenlí­tését és érvényesülését. Nem kellene'odaadni magu­kat a gyűlölség eszközeiül; — és itt nem a t. kép­viselőkre czélzok — nem kellene odaadnia ma­gát a történelem folyamán egy nemzetiségnek sem a magyar nemzet ellen, amely nemzet sza­badságra törekszik, amely a polgáriasodás utján halad előre, amely azokból a vívmányokból, amelyek az ő küzdelmei révén előállanak, soha­sem tart meg maga számára egyet sem kivált­ságképen, hanem mindent odaad és mindent testvériesen megoszt nemzetiségi polgártársai­val. (Ugy van! Helyeslés balfelöl.) Es nézzük, hogyan nyer igazságot az az állítás, amelyet szintén itt hallottam, hogy Magyarország gazdasági téren valóságos Prok­márczius Ű-én, kedden. 63 rustes ágyába szorítja a románságot? Az összes tények, amelyeket itt kiváló egyének nagy szak­avatottsággal hoznak fel, mind ennek ellenkező­jét igazolják. A románság térhódítása gazdasági téren lankadatlanul folyik előre. Ez az előre­haladás összefügg a románság szerényebb igé­nyeivel, szerényebb kultúrájával, azzal, hogy szerényebb beosztással, szerényebb viszonyok között élnek; mindez közrehat arra, hogy mind­inkább nagyobb erővel haladjanak előre. És ez az előrehaladás nemcsak a magyar faj rovására történik. T. barátom, gróf Bethlen István rámutatott arra, hogy tíz éven belül az utolsó összeállítások szerint 150.000 kat. hold magyar föld ment át román kézbe, körülbelül 70—80 millió korona értékben. De, amint mondám, nemcsak mi panaszkodunk erről a térfoglalásról. Nézzük meg a szászokat, szer­beket, ezek mind igazolhatják, hogy a román­ság hogyan halad előre, hogyan hódit lépésről­lépésre és hogy vannak egész vidékek, ahol a falvaknak — amint t. barátaim is rámutattak — még magyar helységneveik vannak, nevükben még megtartották magyarságukat, talán még a nép viseletében is megvannak a nemzeti voná­sok, de a nép nyelvében, érzelmeiben egészen románná lett. Hát beszélhetnek akkor a román urak arról, hogy Prokrustes ágyába szorítottuk mi a románság fejlődését, hogy kultúrájukat elnyomtuk századokon át ós hogy jövő fejlő­désüknek útját álljuk? A tények mindennek az ellenkezőéjt bizonyítják. A románság fejlődése nagy faji öntudattal, hatalmas lendülettel megy előre és a faji kultú­rának, a faji szeretetnek ápolását elősegíti az az összetartó nagy pénzintézeti szövetkezés, mely félretette az önzést, amely nem ad nagy dividendákat, hanem megtakarított évi jövedel­mét odaadja a román kultúra czéljaira és tőké­jét arra használja, hogy faji uralmát azon a földön minél jobban, minél tovább biztosítsa. De mikor ezt erényképen hozom fel, akkor nem akarom magyar fajomtól sem megtagadni annak jogosultságát, hogy az általa elfoglalt föld védelmében ép oly szívóssággal, ép oly hazafisággal és ép oly lelkesültséggel járjon el. (Helyeslés balról.) De nem elég ezt csupán mondani. Én nem mondom, hogy az igen t. ministerelnök ur ezen a téren szembehelyezke­dett a magyar állásponttal, mert a telepítésnél ő is azt mondotta, hogy végre képzelhető a statusquo fentartása, de az eszközöktől mégis megfosztotta ezt az akcziót, amikor a telepítés költségeire felvett összeget a büdzséből törölte. De ezen a téren a magyar társadalom sem teszi meg a kötelességét. Az a nagy faji öntu­dat, amely a románságot lépésről-lépésre előbbre viszi, amely, azt lehet mondani, agresszív irány­ban halad gazdasági téren előre a maga faji érdekei védelmében, ez a magyar társadalmat eddig egészen hidegen hagyta. A magyar tár­sadalom nem siet az ott élő magyarság vedel-

Next

/
Thumbnails
Contents