Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-521

521. országos ülés 1914- múrczius 13-án, pénteken. 27 olyan megállapodást, amelynek tartalmát nem ismerik. (Igaz ! Ugy van ! a középen.) Sajnos, a mi viszonyaink olyanok, hogy akkor, mikor egy fontos, az állam életébe mélyen bevágó kérdés megoldásáról van szó, a támadás, a rágalom eszközeiből egy olyan plattformot kellett, hogy alakítsanak, amelyen szereplő engedmények alkalmasak voltak a magyar népben felkelteni a gyanút, a féltékenységet, hogy, nem tudom, miféle mély átalakulások fognak történni a magyar nemzet életében. De még nagyobb és furcsább jelenség az, amelyet itt a parlamentben láttunk, össszehasonlitom gróf Apponyi Albert felszólalását, amelyet akkor tett, amikor a saját bevallása szerint sem tudta, hogy mi ennek az állítólagos paktumnak a tartalma, hogy mi körül folyik az eszmecsere, mostam legutóbbi beszédével és a következőket állapitom meg. 1914 január 14-én gróf Apponyi Albert ur kijelentette, hogy, habár nem tudja, mi körül mozog a kérdés, mert a ministerelnök ur diszkréczióval burkolódzik, ennek daczára kell, hogy elitélje ezt az eljárást, mert az a körülmény, ezekkel a tényezőkkel, hogy ezekkel az emberekkel tárgyal, már ez magában szerinte óriási hiba, pártja szerint valóságos bűn. Fráter Lóránt: Igaza volt! (Mozgás a jobboldalon.) Pop Cs. István : Amikor azonban ismeretes az anyag előtte, akkor legutóbbi, felszólalásában azt mondja : »szek az engedmények nem olyanok, melyek a legkevésbbé tájékozottaknak is valamvehemens ellenmondását idéznék elő«. Tehát bevallja, hogy most látja, hogy gróf Tisza István nem akarta elárulni sem a hazát, sem a magyar állameszmét, sőt olyan engedmények vannak, amelyek még a kevésbbé tájékozott, vagy mondjuk, még a naiv lelkekben sem tudnak valami nagy megütközést előidézni. De ennek daczára következetes akar maradni, illetve nem következetes : következetlen, mert már egy másik nagy bizonyiték áll ellene és pedig Kossuth Ferencznek levele, amely elismeri a pártot és erős bizonyiték azon támadás ellen, hogy ők velünk, a hazaárulókkal, soha szóba nem állottak. Akkor tovább megy gróf Apponyi Albert és kijelenti: kérem, igaz, én tárgyaltam ezekkel az urakkal, nem is olyan nagy baj, nem is azt kifogásolom, hogy tárgyaltak velük, sőt kötelesség volt tárgyalni, de kifogásolom a módust. Vagyis akármi fog kiderülni, gróf Apponyi Albertnek a metódusa és a módusa szerint soha megnyugtató választ nem fog kajmi senkitől sem. Mert már nem kifogásolja azt, hogy velünk tárgyaltak, hanem kifogásolja azt a körülményt, hogy a do ut des alapjára helyezkedtek volna. Mi jelelenleg csak négyen vagyunk itt abból a pártból, amelynek nevében beszélek. Elképzelhetik, mily nehéz körülmények között vagyunk, mikor ellenem egyöntetüleg négyszáz ember áll, — mert a nemzeti kérdésben, meggyőződtem, kis nuance . változásokkal a vélemény általános. A mi helyzetünk tehát nagyon nehéz — és akkor egy gróf Apponyi Albert a szofisztika álláspontjára helyezkedik. És akkor, amidőn beigazoljuk neki, hogy nem voltunk mi épen olyan megvetendő párt régebben, hogy ti is szóltatok hozzánk, akkor kegyesen elismeri, hogy igenis, tárgyalt velünk, de most az do ut des fáj neki. De a ministerelnök ur felvilágosító szavai után ez is elenyészik és akkor az egész ellentét oly kicsinységekben tűnik ki, hogy szinte nevetségesnek tűnik fel egész álláspontja. Megengedem, t. képviselőház, hogy olyan körülmények között folytak ezek az eszmecserék, amelyek talán nem kedveztek azoknak. De meg kell jegyeznem, hogy ennek már jóval előbb voltak előhangjai, mintsem gróf Tisza István megkezdte volna a nemzeti komité tagjaival az eszmecserét és előkelő, komoly budapesti laj:okban már szellőztettek a kérdések. Ha méltóztatnak emlékezni, Az Újság épen a balkáni háborúval összefüggésben felhívást intézett ugy a kormányhoz, mint a magyar közönséghez, amelyben felhivja figyelmüket, hogy a nemzetiségi kérdés kezelésébe egészen uj módszert kell bevinni, máskép kell azt kezelni, vonzóbbá, kedveltebbé kell tenni az ittlakást, az ittléteit a nemzetiségeknek, hogy boldognak érezzék magukat. Ha tehát ilyen atmoszférában gróf Tisza István elhatározta magát, hogy felvilágosításokat kér, tájékoztatja magát a legfontosabb kérdésről, szerény véleményem szerint csak kötelességét telj esitette (Helyeslés jobbfélól.) és furcsa helyzetbe kerülhetett volna önmaga és az egész közvélemény előtt, ha épen akkor, amikor az állam gyeplői az ő kezébe tétettek le, kitér és más kifogásokkal elejti ezt a kérdést. Amint méltóztatik látni a rezoluczióból, az eszmecsere, a tárgyalások eredménytelenek maradtak, de egy nagy dolog történt: megtört a jég Magyarországon és akadt egy államférfi, aki kötelességének ismerte, fáradságot nem kiméivé, az országnak eme, szerintem legfontosabb kérdésével alaposan foglalkozni, nem helyezkedett a gőg álláspontjára, nem arra a czézári polezra, hogy neki semmi az a nemzetiségi kérdés, hogy ő ezt nern ismeri el, hanem igenis számtalan konferenczián igyekezett magának tájékozódást szerezni és a nélkül, — mert hiszen roppant messze vagyok tőle — hogy valaha azt a politikát és azokat az elveket reprezentálnám, amiket ő különösen, ami a demokrácziát illeti, kötelességemnek tartom már ezt a körülményt mint igen dicséretes körülményt leszögezni, mint egy kezdőpontját azon nagy kérdés megoldásának, amelyet már régen kellett volna megoldani. De szerintem, t. képviselőház, igen nagy érdeme, hogy a jeget megtörte és komolyan kezdett foglalkozni a kérdéssel. Igen sajnálom, hogy tovább nem ment és az eddigi kormányzatban csak olyan változtatást akart, amely gróf Apponyi Albert szerint is egyenlő a nullával és amely nagyon természetesen azt a hőn óhajtott megegyezést a román 4*