Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-525

525. országos ülés Í9ik Érdekes lesz egy pár dolgot felhoznom arra vonatkozólag, hogy mivel agitálnak. Oda állanak például a nép közé és azt mondják, hogy van egy nemzetiségi törvény, amely azt irja elő, hogy ott, ahol másajku polgárság nagyobb tömegekben együtt lakik, az államnak kötelessége annak a népnek nyelvén egészen az egyetemig iskolákat állitani fel. Ezt az állam nem teszi. Azt mondják, hogy a nemzetiségi törvényben benne van, hogy a községi képviseletekben az ottani nép nyelvén kell bogy folyjék a tárgyalás. Ezt a legtöbb községben nem viszik keresztül. És azután van egy nagyon érdekes dolog, amivel minden esetben hozzá- tudnak férni a nép szivéhez. Tudvalevő, hogy a földműves nép nagyon sokat ad arra, hogy az ő fia a katonaságtól mint altiszt jöjjön haza. Amióta a délvidéken a német előadásu iskolák száma csökken, azóta a népnek ez a kívánsága ritkán teljesül. r És van itt egy község, ahol párhuzamosan magyar- és németnyelvű előadások folynak az iskolában; ott ez a nép szivét közelről érintő dolog nem annyira merül fel, mint olyanokban, ahol teljesen el vannak magyarosodva a népiskolák. Rámutatnak ezzel összefüggőleg a szászok viszonyaira is és azt mondják, hogy ott német előadási nyelv van, amellett magyarul is jól tudnak és majdnem mindenki mint altiszt jön haza a katonaságtól, még pedig, ami szintén érdekes, nemcsak közösöktől, hanem a honvédségtől is. Tény az, hogy ezekkel az alapismeretekkel ellátva hamarább beletalálják magukat a honvédségnél is az ott divó magyar nyelvbe, ismereteiket jól tudják felhasználni és mint altiszteket bocsájtják őket haza. Előhozakodnak azután egy másik, nagyon érdekes dologgal, t. i. a volt kultuszmínister, gróf Apponyi Albert egy berlini beszédével. Bizonyosan többen olvasták ezt a beszédet, de talán mégis érdekes lesz felhoznom, mivel a magyar nép szeme előtt nagy agitácziós eszköz az, hogy gróf Apponyi egyszer Berlinben azt mondta egy beszédje alkalmával, hogyha egy ember leesnék a holdról és őt megkérdezné, hogy melyik nyelvet tanulja meg, hogy a világ ismereteinek birodalmában kiismerje magát, akkor azt a tanácsot adná neki, hogy a németet tanulja meg. Ez természetesen nagyon szép és reánk nézve nagyon jó dolog. Ezzel izgatnak és azt mondják a népnek, hogy hogy jön Apponyi ehhez, aki behozta a népiskolai törvényt. Azután előhozakodnak azzal is, hogy, lássátok, ti ezelőtt a legbüszkébb parasztok voltatok ezen a vidéken, ti tudtatok a legtöbbet, a többieket majdnem lenéztétek és most már ott vagytok, hogy az elemi iskola elvégzése után két-három, év múlva sem németül, sem magyarul nem tudtok irni-olvasni, mig a szomszédban márczhis 20-án, pénteken. 203 lakó román, szerb nép, melynek sajátnyelvü iskolái vannak, tud irni-olvasni. Tényleg mutatkoznak már jelenségek, hogy ez befolyással van a gazdasági viszonyokra is, amennyiben ezek a szomszédban lakó népek bizonyos alapismeretek nagy mértékével birnak, jobban organizálnak és máris mutatkozik bizonyos eltolódás. Ezelőtt majdnem az egész vonalon a svábság ment előre, most kezdik már a románok és szerbek birtokukat visszavásárolni. így például két év előtt — biztos forrásból tudom — kiszámították a holdak számát, amit a románok sváb kézből visszavásároltak. Körülbelül 800 holdat tesz ki. Ezt természetesen annak tulajdonítják, hogy az iskolának nivója, miután nem anyanyelvükön tanítanak, lejebb megy és a nép nem tudja megállani a helyét annyira, mint ezelőtt. De nemcsak ezek az u. n. pángermánok izgatnak, hanem izgat majdnem minden kis hivatalnok, aki ott a Délvidéken vagy más helyen a hazát menteni akarja. És itt oly dolgokat , tudok felemlíteni, amelyek talán az egész országra vonatkoznak. Ne méltóztassék ezeket kicsinyeseknek gondolni, mert, miután az emberek százával és épen a népnek embereivel fordulnak elő, nagyon is befolyásolják azt a hangulatot, amely a magyarság és németség között fennáll. Itt egy specziális szász dolgot kell elmondanom, ami százával megismétlődik. Tudvalevő dolog, hogy mi szászok roppant ragaszkodunk a mi régi községeink és városaink neveihez és bizonyos kegyelettel őrizzük azokat. Majdnem minden parasztvár és majdnem minden templomvár egy-egy emléke az évszázados hazafiságnak, amely nem frázisokban, hanem tettekben nyilvánul. A gyermekek is, de minden ember nálunk, bizonyos kegyelettel gondol ezen nevekre és igyekszik azokat mindenütt használni, ahol azt a törvény megengedi, tehát privát levelezésben is. Megtörtént velem, pl. a következő jellemző eset. Elmentem a postahivatalba és feladtam egy levelet Hermannstadtba, ami magyarul Nagyszebent jelent. Az a szokásunk ugyanis, hogy odaírjuk a Hermannstadtot a kegyelet jeléül és melléje Nagyszebeni, hogy a postahivatal munkáját megkönnyítsük. Eogja magát erre az illető postahivatalnok, kitörli a Hermannstadt nevet és azt mondja, hogy Hermannstadt nincs. Ha ez az eset más emberrel megtörténik, annak érzelmeire bizonyos befolyással van és semmi esetre sem teszi azt a hatást, hogy minél közelebb jöjjünk egymáshoz. Velem másként végződött a dolog, de az is jellemző. Én azt mondtam az illető hölgynek, hogy majd be fogom bizonyítani, hogy létezik Hermannstadt. Behivattam tehát a főnökhöz, ahol a következő jellemző dolog történt. A főnök azt mondta neki, hogy miért csinálta ezt a dolgot. Erre ő azt felelte, hogy van rá rendelet. A főnök biztositotta, hogy nincs olyan rendelet és a postának kötelessége a leveleket oda 20*