Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-525

194 535. országos ülés 19U márczius 20-án, pénteken. zonyítgassam, hogy a magyar közszabadságra és a magyar nemzetre nézve is nincs veszélyesebb dolog, mint a nemzetiségi kérdésnek meg nem oldása. Ha tehát nem lehet minket elmagyarositani, nem marad egyéb hátra, minthogy előbbutóbb lesznek magyar államférfiak, — nem hinném, hogy gróf Tisza István igen t. ministerelnök ur legyen az, mert a mi generácziónk már rég meg lesz halva akkor, amikor az ellenszenvek, az előítéletek és a nemzedékeken át tartott gyűlölet megszűnnek annyira, hogy majd ezt a kibékülést teljesen keresztül lehet vinni — akik ezt meg is fogják valósítani. De addig is, hogy ennek útját egyengessék, arra igenis azt hiszem, nemcsak gróf Tisza István fog vállalkozni, hanem igen sokan azok közül is, akik most vele szemben foglalnak állást. Mert a sors ugy intézi ám a dolgokat, ahogy pl. Farkas Pál ur járt, mert neki, egy kis embernek is bizonyos, hogy zsenáns a könyve, bár most itt a parlament előtt védelmébe is veszi, mert hát az ő gyermeke, nem mondhatja, hogy nem tör% vényes ágyból született. így meglehet, hogy majd épen azoknak az uraknak, akik most ellene voltak gróf Tisza István ur békekezdeményezésének, fogja a sors azt a részt juttatni, hogy a nemzetiségi kérdésben és speczialiter a román kérdésben még sokkal távolabb menő engedményeket fognak tenni nekünk, mint aminőkre ma hajlandó gróf Tisza István. (Félkiáltások jobbfelöl: A hatalomért!) Mert sohasem lehet tudni, hogy azt az ebédet, amelyet valaki magának előkészít, ő eszi-e meg, vagy pedig megeszi az, aki azt silány kosztnak nevezte. Figyelmükbe ajánlanám ez alkalommal — mert nagyon aktuális — Jászi Oszkárnak » Nemzeti államunk kialakulása és a nemzetiségi kérdés« czimü művét, még pedig azért, mert ezt a művet nagyon is kevesen méltatták arra a figyelemre, amelyet megérdemel. Ez a mű nagyon alaposan foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel és az egyedül helyes álláspontra helyezkedik hogy t. i. lehetetlen az ország demokratizálása mindaddig, amig a nemzetiségi kérdés megoldva nem lesz. Furcsa jelenség, hogy Jászi Oszkár egyénisége a magyar közéletben ép oly ritka tünemény, mint volt a múltban Mocsáry Lajos és mint ahogy méltó társként szegődik hozzájuk napjainkban .Désy Zoltán. T. i. olyan emberek, akiknek nemcsak a bátorságuk legyen meg, hogy egy meggyőződést alkossanak és ezt a meggyőződést nyilvánosan propagálják, hanem akikben megvan a türelem és a tárgyszeretet is, hogy elmélyednek évek hosszadalmas munkája által és segítségével ennek a kérdésnek alapos tanulmányozásába. Tartozom annak konstatálásával is, hogy nagyon hamis vád volt az Polónyi ur részéről, hogy mi mindig gyilokkal feleltünk azoknak, akik érdeklődtek a mi nemzeti igazaink iránt. Mert háladatosabb, mint a román nép Mocsáry Lajossal szemben, (Ugy van ! a középen!) soha sem volt a magyar nép magyar politikussal szemben. Epugy, amint itt áll előttünk Désy Zoltán példája, aki másfél évig volt főispán Szolnok-Doboka vármegyében, a kiről mindig a legnagyobb szimpátiával nyilatkoztam én is, és ugyanúgy goudolkoztam róla. Miért? Hisz nem is ismertem mint főispánt, csak dr. Miháli Tivadar pártelnököm leírásából és a román nép hangulatából és nyilatkozataiból. De a mi népünk mai napig áldva emlékezik meg Désy Zoltán főispánságáról, mert ez az ember becsületes szívvel és lélekkel érdeklődött a román nép sorsa iránt. Ezért becsülöm én is. (Helyeslés a középen.) Ép ugy az összes magyar irók között nem létezik a románságnál ma népszerűbb ember Jászi Oszkárnál. Nem fogadjuk el ugyan minden tételét, ós belátjuk, hogy ő is, nagyon természetesen, még nem ment minden magyar soviniszta szenrponttól, — nem az extrém sovinizmustól, de bizonyos tekintetektől — de mindenesetre megalapozója egy jövőben kiinduló békés fejlődésnek és felfogásnak. T. ház! Ha nem lehet minket megmagyarositani, akkor el kell fogadni ezeket a tételeket, és minket meg kell nyerni ennek az államnak fentartása érdekében, azáltal, hogy mi, ugy az intelligenczia, mint a nép, ne érezzük az államhatalmat mint egy ellenség megnyilatkohogy ne csak a súlyát és terheit érezzük ennek az államhatalomnak, csak azért, mert románok vagyunk, hanem erezzünk jótéteményeket és egyenjogúságot is; hogy élhessük itten nemzeti életünket intézményes alapon. (Helyeslés a középen.) T. ház! Sajnos, hogy Polónyi Géza t. képviselő ur egyrészt azt mondja, hogy a pánszlávot meg lehet ismerni arról, hogy van-e fogkefe a táskájában, másfelöl egy szuszban egyszerre csak felcsap nagy bobrinszkifil embernek, és ugy nyilatkozik, hogy ő majd csak felkínálkozik a muszka czárnak és csinál majd russzofil politikát. (Derültség.) Önök nevetnek, de higyjék el, hogy ilyen beszédek, amelyeket itt a kéjjviselőházban mondanak, a jDeriferiákon azt a benyomást kelthetik és azt az érzést ébreszthetik, hogy igazán nagyon jó lesz egy kis muszka russzofil irányzatot a köztársasági mellé felvenni. Én a román nemzeti j^árt nevében fel vagyok hatalmazva társaim nevében is kijelenteni, hogy mi az ilyen hangok, az ilyen vélemények ellen ünnepélyesen tiltakozunk. (Élénk helyeslés.) Mert lehetnek köztünk a legnagyobb politikai eltérések, vitatkozhatunk itten, harczolhatunk mindenki a saját igazáért egészen a végkimerülésig, de egy tekintetben, azt hiszem, nagyon is azonosak a mi érdekeink és ugyanaz a létérdek köti a magyarságot a románsággal most is össze, mint a múltban. (Helyeslés.) Már 70 év előtt, 1844-ben, hangsúlyozta báró Wesselényi Miklós, hogy a legnagyobb veszély, amely a magyarságra, úgyszintén a románságra