Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-524

nárczius 19-én, csütörtökön. 170 524. országos ülés 19H n az erdélyi birtokosságnak sok mindenfélét kellett ám és kell még ma is elszenvednie. Ott elvették annak az erdélyi birtokosnak jobbágyait, urok önként odaadta azokat és megfosztódott olcsó munkaerejétől, de semmit sem javultak az értékesítési viszonyok. És ezt az állapotot még azzal sem teliették volna elviselhetővé, ha megkapták volna az azért a jobbágyért járó kárpótlást. Köztudomású dolog, hogy a jobbágykárpótlást csak későbbi időben adták meg négy részletben és ez az ügy elhúzódott a hatvanas évekig. És olyan paphokkal kárpótolta az erdélyi magyarságot az osztrák kormány, amelyek 100 forint névérték mellett csak 56 forintot értek. És hogy mennyire rosszul folytak ezek a dolgok részünkre, azt mutatja az is, hogy akkor nem kártalanították a fiskális dézsmát, amelyről később belátták, hogy szükséges kárpótolni. És képzeljek el, t. képviselő urak, milyen hosszadalmas eljárás volt ez, ha tekintetben veszik azt az időt, amely 1848tól a Wekerle Sándor ministerelnökségéig, gondolom, 1893-ig terjedt, amikor az utolsó jogos dézsmaváltságokat kapták meg az erdélyi birtokosok. De az unióból folyó kötelezettségeket egyébként sem teljesítette az anyaország. Nem látjuk Erdélyt az ország teljes erejével belevonva a közlekedésbe; nekünk kellett áldozatokat hoznunk Budapest felépítéséért, Budapest megnagyobbitásáórt és hozzá kellett járulnunk áldozatainkkal Piumének a tengerből való kiemeléséhez. Mindezekkel szemben vajmi kevés kárpótlásban részesültünk. Nem csodálható tehát, hogy a magyar földbirtokosság, amelyen a rejjrezentáczionális és a hivatalviselési teher rajta maradt, nem ment előre. Hiszen az a hivatalviselés, a melyre románajku polgártársaink anynyira áhítoznak, egészen a legutolsó időkig áldozat volt. Hiszen olyan kevésért szolgálta az államot Erdélyben ugy a közigazgatást, mint a bíróságot a magyar, hogy abból nemhogy vagyont nem lehetett gyűjteni, hanem sokkal jobb helyzetbe került ezeknél, ki mint ügyvéd kereste kenyerét. Sokkal jobban járt az a nemzetiségi, aki fiait nem bíráknak, hanem ügyédeknek küldte, mert az ügyvéd zsebretette a nép pénzét, a biró pedig akár éhen halhatott. Mindezek elég motívumai annak, hogy mi a lekicsinylést semmiféle részről el nem fogadhatjuk és én nagyon helytelennek tartom, ha olyan nagyon az erdélyi magyarság rovására irják azt, hogy egy részük a földjét elvesztette a gazdasági viszonyok ismerete nélkül. Haller István:' Sajnáljuk! Ugron Zoltán: Ezek után még csak két megjegyzésem van és ezekkel a t. ministerelnök úrhoz fordulok. Az egyik az, hogy én teljesen egyetértek a ministerelnök úrral abban, hogy a nyelvkérdésben bizonyos, a helyzetből folyó engedményeket tett, ámde nagyon sajnálnám, ha a nemzetiségi nyelvek tanítása kérdésében — ha ez kedves lett volna a románoknak — tovább nem menne, mert én a magam részéről saját tapasztalataimból kifolyólag tartanám szükségesnek, hogy a nemzetiségi vidékeken a magyar iskolákba a nemzetiségi nyelv tanítását kötelezőleg felvegyük. Polónyi Géza igen t. képviselőtársam tegnap felhozta, hogy Schmerling alatt kötelező volt a tót nyelv tanítása, ugy hiszem, a nyitrai gimnáziumban. Schmerling neve elég garanczia volt arra, hogy a magyar megbokrosodjék és saját nyelvét el ne felejtse; de nem hiszem, hogy abból a Schmerling által reákényszeritett tót tudásból valamelyik magyar embernek kára lett volna. Védelmi szempontokból kívánom, hogy igenis a mi fiatalságunk tanulja meg a nemzetiségi nyelveket, hogy továbbra is jogosan foglalhassa el és jobban láthassa el a hivatalokat a nemzetiségi vidékeken, mert bár ezeknek a nemzetiségi uraknak van fejlődési képességük, és bár hiszem, hogy ezután rászolgálnak arra a bizalmunkra, hogy a hivatalokban nemzetiségükre való tekintet nélkül alkalmazzuk őket, de mégis nagyobb biztosságot látok abban, ha mi a nemzetiségek jó közigazgatását a magunk kezében tartjuk meg. Ennek pedig feltétele az, hogy fiaink igenis a nép nyelvét megtanulják. A vitában három helyen bedobták a Boda Traján nevét. Én ugy veszem észre, hogy a Doda Traján esete, mikor egyedül került be, ez az eset most ellenzéki oldalon bizonyos szimpátiákat kelt a románajkuak iránt, sőt kérdik, hogy milyen választás volt, amikor Doda Traján egyedüli románajku került be a képviselőházba. Haller István: Olyanféle, mint a legutolsó! Elnök (csenget) : Kérem Haller István képviselő urat, ne méltóztassék állandóan közbeszólni. (Mozgás a baloldalon.) Ugron Zoltán: Minthogy a kérdéssel tisztában vagyok, erre is reflektálhatok. Az erdélyrészi románajkuak jmsszivitásba mentek abban az időben, így nem is jelöltek, Magyarországon pedig a románság együtt lakott az idevaló nemességgel. A románságnak pedig korteskedesi módja olyan volt, szegragáczióval, tagosítással, sőt fenyegetésekkel — Hóra, Kloszka, 48, fegyver, stb. — hogy ami nemesség volt itt Magyarországon, az összefogott és tényleg nem engedte, hogy megválaszszák őket. Hiszen öngyilkosság lett volna, ha engedik megválasztatni azokat, akik olyan eszközökkel dolgoztak a választások alatt, amelyeknek, mondjuk, ultima rácziójaként ott lebegett még a fegyveres boszu^is. Én figyelmeztetem a képviselő urakat, hogy ne bántsuk mi Dodát, ne idézzük emlékét, hagyjunk békét azoknak a politikusoknak, akik a román nemzetet az osztrák szóldateszkával akarták összeegyeztetni és együttszolgálni, hanem lépjünk inkább a megegyezés terére. Ha a megegyezés terére léptünk, akkor soha sem