Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-523

102 523. országos ülés 191í márczius 18-án, szerdán. hiszen ezek az urak nem kivannak területet elszakítani Magyarországtól, csak Magyarországon benn akarják a területet megosztani, t. i. Erdély autonómiáját akarják, hogy azután könnyebben liferálhassák át Romániába, amikor itt már megosztották. De, t. uraim, nem szólok most arról, hogy — tessék az Uj Nemzedéknek igazán megbecsülhetetlen munkáját figyelembe venni, épen a tegnapi napon olvastam benne — Bukarestben térképek vannak közszemlére kitéve, ahol a magyar állam transilvániai része egész a Tiszáig már fel van osztva a román testvérek közt. Hiszen Magyarország Erdélylakfca vidékein, pl. Tordán, nemcsak a román szineket viselő trikolor szokott felvonatni ünnepélyeken, hanem nemzeti dalok szólnak a Tiszáig terjedő román birodalomról . . . Kún Béla : Miért nem tiltakozik ellene a ministerelnök ur ? Polónyi Géza: ... román nemzeti dalokat énekelnek. Szinte csodálatos, hogy miképen terjednek ezek a magyar hatóságok felügyelete alatt. De mit szól ahhoz a történelem, hogy ezek az urak előállanak egy mesével. Megjegyzem, hogy mindig azokról a túlzó emberekről beszélek, akiket én mindig megkülönböztetek ; ezt ki kell emelnem és jó, hogy eszembe jutott. Én rendkívül nagyrabecsülöm a magyar nemzetnek barátságát a nemzetiségekkel szemben s a magam részéről hajlandó vagyok mindent elkövetni odáig, amig az a magyar nemzeti állameszmét nem érinti, arra nézve, hogy ezek az emberek itt magukat jól érezzék, (Helyeslés a baloldalon.) nyelvükben, kultúrájukban gyarapodjanak és örvendetesen konstatálom, hogy az én tudomásom szerint a nemzetiségeknek igen nagy része barátságos és j óindulatu a magyar nemzetnek ezen felfogása iránt. Akikkel nekünk háborúnk van s háborúnk lesz, különösen mióta a legközelebbi múlt gyarapította Románia sikereit, azok az emberek, akik előállanak egy teóriával, s illetőleg egy történelemhamisitással, amidőn azt mondják, hogy »mi a régi római nemzet maradványai vagyunk, mi autochton románok vagyunk». A Romanuí-nak a napokban közzétett egyik czikkében is olvastam, hogy »a magyarok csak a mi nyaKúnkra betolakodottak, akiket nekünk ki kell vernünk« . . . Plathy György: Próbálják meg! Egy hang (a baloldalon) : Meg is próbálják! Polónyi Géza : . . . »nekünk is jogunk van gyarapodni, a magyarok ide betolakodott idegenek, mert mi Trajánnak utódai vagyunk, Deczebálnak utódjai, a nagy Dácziának maradványai.« Én nem szándékozom hosszú történelmi dedukcziókkal megvilágítani ezt a kérdést, bár ez rendkívül érdekes dolog, és nincs történetíró, aki ezt a történelmi hamisítást meg ne állapítaná és egyhangúlag erre az eredményre ne jutna. (Felkiáltások balfelől: Ugy van ! A külföldön is !) Hiszen külföldi munkát is fogok idézni mindjárt, de kérem, méltóztassanak egy las türelemmel meghallgatni, mert talán hosszabb lesz ez az idézet. (Halljuk! Halljuk!) Idézek egy külföldi, még pedig egy német történelmi munkából, amely munkából vett idézet majd meggyőzi gróf Tisza István ministerelnök urat és Berzeviczy Albert képviselő urat is arról, hogy itt nem ártatlan kulturális aspirácziókról van szó ; itt nem arról van szó, amit mindnyájan szívesen konczedálunk, hogy p. o. az igazságszolgáltatást hozzáférhetővé tegyük annak a szegény embernek ; hogy legalább megmagyaráztassék neki az ő nyelvén az, amiről szó van ; hogy az állam gondoskodjék közegekről, akik vele meg tudják értetni azt, ami az igazságszolgáltatás területén történik. Hiszen ezek a dolgok nem újságok ; mi mindezt koaliczionális kormányzatunk idejében praktizáltuk. (Ugy van! balfelől.) Nem dicsekvésből mondom, mert hiszen dicsekvésre nincs is okom, nincs is jogom, azonban tényként konstatálom, hogy az én időmben — de tudom, hogy utódaimnál is igy volt — egy románlakta, vagy egy tót nemzetiséglakta vidékre, szóval olyan helyekre vonatkozólag, ahol nemzetiség lakott, soha egyetlenegy kinevezési felterjesztést sem irtam alá, mielőtt meg nem győződtem arról, — ez volt az első keUék — hogy az illető annak a nemzetiségnek nyelvét birja-e vagy sem. (Elénk helyeslés a balés a szélsőbaloldalon.) Ugy hogy rakásszámra tudnám igazolni, hogy mellőztünk érdemes magyar embereket azért, hogy a kinevezettek ennek a követelménynek megfeleljenek. Felhozhatnék közjegyzőket, királyi ügyészeket, igaz, hogy sürün kaptam emiatt szemrehányást épen erdélyi t. barátaimtól. Ezt a magam részéről igazságosnak, jogosnak és helyesnek tartottam azért, mert beleillik az én magyar nemzeti, történelmi, elvi álláspontomba, hogy t. i. nem szabad különbséget tenni az érvényesülés terén román, szerb vagy magyar között, szóval nem szabad akadályul szolgálnia annak, hogy valaki más nemzetiségű. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez tehát, t. uraim, nekünk nem újság ; ezeket nem kellett felajánlani. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Hiszen ezek az urak megkapták ezt minden paktálás nélkül, (Ugy van ! Ugy van ! a balés a szélsőbaloldalon.) mert ez a magyar nemzeti politikának természetszerű folyománya és ez évtizedek óta igy gyakoroltatik. Amiről itt szó van, az lappangó, de nem is lappangó, hanem a memorandumperben és egyebekben megnyilatkozott az a czentrifugális aspiráczió, amely ott sarkallik, hogy »én, a román is politikai nemzet akarok lenni Magyarország területén és nekem jogom van ahhoz, hogy az én kárpátokontúli testvéreimmel egyesülhessek és az én faji és nyelvi exisztencziámat mint különálló nemzet folytassam tovább«. Sokszor felmerült az a vád Magyarországon, hogy mi nyelvi és, nem tudom, faji összeolvasztásra törekszünk erőszakkal. Hát legyünk tisztában, uraim, ezzel a kérdéssel is. (Halljuk!) Aki faji egybeolvasztásra törekszik, — értem azt törvényhozási utón — az megfigyelésre váró beteg. A faji egyesülés nem politikai akcziónak konzek-