Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-518

432 518. országos ülés Í9ik márczius 6-án, pénteken. tudós, Horváth József Lajos irta, aki következőképen aposztrofálja Juszth Gyulát és politikáját (olvassa) : »A legújabban Justh Gyulát a legképtelenebb vádakkal illetik, hogy a nemzetiségekkel paktál. Justh Gyula igen helyesen belátta, hogy a nemzetiségi béke szerfölött gyarapítja a függetlenségi párt esélyeit. A paktálás tehát a leghazafiasabb ténykedés, amibe államférfiú valaha belefogott. (Mozgás és derültség jobbfelöl.) E paktálásban inkább kevesebb, mint több történt, amit különben nem lehet csodálni, mert a sajtó lelkiismeretlen agitácziója az annyi nyilt és titkos ellenséggel körülvett férfiú ily irányú működését erősen megnehezíti.* Ugyanakkor felállítja a következő tézist, hogy (olvassa): »az uj politika, mely a nemzetiségi kérdésben megindítandó, voltaképen nem is egészen uj, lényegében nem egyéb, mint a nemzetiségi törvény végrehajtása, tehát jóval több, mint ameddig a ministerelnök ur cl akar menni és pedig azzal az őszinteséggel, mint ahogy a törvény nagynevű megalkotói azt tervezték.« Nem akartam ezekbe a részletekbe belemenni, amik érdekes reminiszczencziákat elevenítenek fel és talán az urak emlékezőtehetségét bizonyos irányban felfrissítik, (Derültség jobbfelől.) de az előbb idézett és a radikális nemzetiségi politikában kétségen kivül szaktekintély, Jászi Oszkár 1910 augusztusban irt czikkéből kell a következőt felolvasnom (olvassa) •' »Gyökeres javulások csak a hatalmi erők változásából állhatnak elő. Ennek az útja pedig a propaganda-szervezkedés, öntudatra keltés és gazdasági megerősödés. Egészen nyilvánvaló vállalkozás okozta ezt, ez két tényező összműködésének az eredménye. Az egyik a nemzetiségi tömegek nagyobb ereje, szervezettsége, a másik a magyar polgári demokrácziának megszületése.« Meg kell jegyeznem, hogy szerény nézetem szerint Jászi ur a polgári demokráczia czimü fogalommal mindig kissé imperatórikusan operál, amennyiben magát és szűkebb barátait a magyar polgári demokráczia képviselőinek nevezi. Én születésemnél és származásomnál fogva igazán nem tartozhatom máshová, mint a magyar polgári demokrácziához, ha pedig ő ebből kizár engem, a konzervatív nagybirtok és a klerikális csuhások közé pedig igazán nem mehetek, (Derültség jobbfelöl.) akkor borzasztó nehezemre esik a magam helyét megtalálni és elhelyezkedni. (Élénk derültség a jobboldalon.) Már most ő igy folytatja (olvassa): »Az egyik az intranzigens nemzetiségi agitátorok munkájának az eredménye, a másik a magyar szocziálisták, szocziológusok, szabadgondolkozók és a többi meg nem alkuvó, »kazaárulók« propagandájának a gyümölcse.« Jászi Oszkár szíves volt 1910-ben leszegezni, hogy az a propaganda, mely a nemzetiségi mozgalom megerősödését vonta maga után, az az egyik oldalról a nemzetiségi túlzók intranzigens csoportjának, a másik oldalon az ő érdemük, amit ő vindikál magának és amit készséggel át is engedünk neki. Csak arra kérjük az igen t. ellenzék vezérfiait, akiknek több alkalmuk van a Jászival személyesen érintkezni, mint nekünk, (Derültség jobbfelöl.) hogy ezt a bonyolódott határigazitást végre hozzák vele tisztába és semmi esetre se imputálják ezt a propagandát, amit ad hoc szövetségesük végez — ennyire talán mehetek — (Derültség a jobboldalon.) a miniszterelnök urnak, kit ugyanezek az urak évek óta a reakczió legsötétebb lovagjának, porosz junkernek és egyéb, a radikális körökben szokásos jelzők birtokosának állítják. Miért ő az, ki ezt most okozta, mikor már négy évvel ezelőtt jelentkezett a hivatalos szerző és büszkén jelentette ki, hogy ö az, meg a nemzetiségi csoportnak radikális része. Ha már ennél a kérdésnél vagyunk, méltóztassék megengedni, hogy a magyar radikalizmusnak pszichológiájáról is mondjak valamit, (Halljuk! Halljuk

I jobbfelöl,) mert hogyan történhetik az, hogy például Apponyi Albert igen t. képviselő ur, akinek ebben az ügyben való állandó konzekvencziáját mindenki, aki a kérdéseket figyelemmel kiséri, szívesen el fogja ismerni és honorálni fogja, mondom hogyan történhetik az mégis, hogy Apponyi Albert, vagy vegyük a függetlenségi pártnak tényleges elnökét, gróf Károlyi Mihály urat, aki mint a konzervatív nagybirtoknak egyik tipikus képviselője állt mindig a magyar közéletben, hogy ők ma a szélső magyar radikalizmussal, amely annyira megy, hogy büszkén vallja magát a nemzetiségi párt vezéreivel együtt egy uj irány inaugurálójának, hogyan lehetséges az, hogy ők együtt állnak, — nem állanak együtt ezt én igen jól tudom, — de egy pódiumon mégis csak állanak. De méltóztassék meghinni t. képviselőtársaim, hogy a publikum nem disztingvál olyan finoman, (Ügy van! Ugy van! jobbfelöl.) amint mi itt disztingválunk. A közös megjelenés, a közös propaganda a közös agitáczió egy szolidaritást teremt meg, amely szolidaritás ellen lehet ad hoc tiltakozni, amely azonban a szivekben és a lelkekben mindenkor megvan. (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl és a középen.) Azonban miért kívánjuk az ellenzék igen t. vezéreitől azt, hogy ők ebben a kérdésben szigorú disztinkcziókat tegyenek, amikor nálunk az egész magyar társadalom abszolút fogalomzavarban szenved, amikor senki sem találja meg azt a helyet, amelyen tulajdonképen áll, amikor nálunk a szigorúan marxista érzésű milliomos bankdirektor és a néppárti programmal fellépő hitsorsosaim (Hosszantartó élénk derültség. Zaj. Halljuk! Halljuk!) a magyar közéletbe annyi humort visznek bele, hogy én meg vagyok róla győződve, hogy ha egyszer jövő századokban a fejlődéstannak egy panoptikumát fogják csinálni, egy Wachsfigurenkabinet-jét, amelyben fejlődéstani csodabogarak lesznek, akkor, a ma-