Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-514

268 524. országos ülés 19U márczius 2-án, hétfőn. téritésre igénye nincs. Történik ez azért, mert kétségtelen, hogy akik csak tiz éven belül szereztek jogtalanul ilyen tengerparti tulajdont, azok jóhiszeműek alig lehetnek és igy méltányos elbánásra nem számíthatnak. Azonban hogy jogszerű alanyi joguk sérelme legkevésbbé se történhessék meg, a beruházások értéke még ezekkel szemben is meg fog téríttetni. A törvényjavaslat 2. §-ában a kereskedelemügyi minister felhatalmaztatik, hogy már a jelen törvény hatálybalépteig tengerparttá minősített területeken szerzett jogok megállapítása végett hirdetményi eljárást léptessen életbe és az ily területeken engedély nélkül szerzett jogoknak esetleges kártalanítás ellenében a megszüntetésére vonatkozó szükséges eljárást rendeletileg szabályozza. Erre szükség van azért, hogy az egész tengerparti jogviszony minden vonatkozásában rendezve legyen. (Helyeslés.) Miután az igazságügyi és közigazgatási bizottság meggyőződése szerint a törvényjavaslat az általános kisajátítási jog elveit figyelemben tartja és miután a közszükségletet azonkívül az alanyi jogok sérthetetlenségének nagy elvét megfelelő harmóniába tudja hozni, ezért az igazságügyi és közigazgatási bizottságok nevében a javaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadásra ajánlom. (Helyeslés.) Elnök : Ki következik 1 Szojka Kálmán jegyző: Illés József! Illés József: T. képviselőház ! Ha ennél a kisterjedelmű törvényjavaslatnál szót kérek és a t. ház nagybecsű türelmét igen rövid időre igénybe veszem, teszem ezt azért, mert meg vagyok győződve, hogy ez a rövid kis törvényjavaslat nagy háttérrel bir és hogy annak igen nagy jelentősége van. Ez a háromszakaszos törvényjavaslat hoszszas, évtizedes küzdelmeknek békés kiegyenlítését, lezárását jelenti. Talán sokaknak a t. házban és a házon kivül élénk emlékezetében vannak még azok az összeütközések, azok a súrlódások, amelyek a magyar kir. tengerészeti hatóság és a horvátszlavón autonóm hatóságok közt a tengerpart használatának kérdéseiben, különösen pedig fürdőügyi engedélyezési kérdésekben felmerültek. (Igaz ! ügy van!) Ezek az összeütközések néha oly élesek voltak, hogy a hivatalos körökön kivül felhívták a nagyközönségnek, a napisajtónak figyelmét is. Pedig ezek csak tünetei voltak annak az áldatlan állapotnak, amelyben a hatóságok összetűzései megzavarták azt az összhangot, amely nélkül ugy az anyaország részéről, mint a társországok részéről annyira óhajtott gazdasági fellendülés a tengerparton lehetővé nem válhatott. A kérdés az, mi volt az oka ezeknek a súrlódásoknak, mi akadályozta meg a hatóságoknak szükséges összhangzatos eljárását; mi volt az oka annak, hogy a magyar kir. tengerészeti hatóság, az a közös szerv, amely elsősorban hivatva van a legalsóbb fokon a tengerészeti igazgatás előmozdítására, nem tudott egyetértésben, összhangzatosan eljárni a horvát-szlavón autonóm hatóságokkal. Nézetem szerint az összeütközéseknek, a konfliktusoknak alapját és okát két tényben találhatjuk meg. Az egyik a tengerparti földrajzi viszonyoknak sajátszerűsége, a másik a tengerpart jogi természetének elhomályosodása, helyesebben azoknak a jelenleg uralkodó, fennálló jogtételeknek fel nem ismerése, amelyeknek helyes alkalmazásával ezek a konfliktusok teljesen kiküszöbölhetők lettek volna. Az összeütközések, a viták ott kezdődtek, hogy magának a tengerpartnak a fogalma, kitérj edése nem volt minden kétséget kizárólag megállapítva. Ez a tétel furcsa színben tűnhetik fel sokak előtt, pedig igazi jelentőségét csak akkor értjük, ha tudjuk azt, hogy a tengerpartnak a jogviszonyok szempontjából való meghatározása egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek a nemzetközi jog szempontjából még ma is megoldatlanok. Régebben a római jog elve volt az irányadó ; tengerpartnak azt a területet tekintették, ameddig a dagáty elért, a dagály által mosott területet: quousque maximus fluctus protendit. Ez megfelelt az akkori haj ózási viszonyoknak ; a vitorlás hajók rendszerint a fövenyes parton tudtak kikötni . A viszonyok azonban megváltoztak és ez az elv elavult. Ma épen megfordítva áll a helyzet ; a római időkben kikötőnek használt helyek, épen mert zátonyosak, ina nem alkalmasak erre a czélra, ma a sziklás területek a természettől ugy alkotott vagy mólók által körülkerített helyek szolgálnak kikötők helyéül. Ep ezért a nemzetközi elméletben és gyakorlatban már feladták a római jogi elvet és uj elveket kerestek. Voltak, akik az apály legmagasabb vonalát, mások a tenger mindenkori állását állították fel a tengerpart terjedelmének meghatározására szükséges elv alapjául. Akárhogy is van, a római jognak az az elve, amelyet a nemzetközi elmélet és gyakorlat, mint mondtam, már elejtett, a mi viszonyaink között alkalmazhatatlan. A mi tengerparti viszonyaink megfelelnek az osztrák tengerpart alakulásának, legnagyobb részben nem ismerik azt a bizonyos területet, amelyet a dagály mos, nincs plage. A tengerpartnak a meghatározását; azonban nemcsak a tengerészeti közigazgatás, hanem általában a jogrend sem nélkülözheti. A római jog elve szerint tulajdonképen jogilag nem is volna tengerpart ott, a hol nincs dagálymosta terület. A gyakorlati élet mogoldotta a kérdést — nem állítom, hogy minden ellenmondás nélkül, — még pedig oly alapon, hogy az illetékes közigazgatási hatóságok hivatottak arra, hogy a tengerészeti czélok szempontjából meghatározzák a tengerpart terjedelmét, azt a területet, a mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a tengerészeti közigazgatás elvégezze a maga dolgát a hajózás, a fürdőzés, a halászat szempontjából. T. ház! A gyakorlat ingadozásai, zavarai, daczára annak, hogy mint mondom, ez az elv már