Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-513

256 •)Í3. országos ülés Í91í február 20-án, pénteken. nyelvi szempontokat volt szerencsém mostani előadásomban talán túlságos részletességgel is kifejteni, azt fenn kell tartanunk s hozzáteszem, esetről-esetre, amint a szüksége felmerül, ujabb törvényekbe kell foglalnunk, hogy megszűnjék az az anomália is, hogy szemben a gyakorlatra hivatkozó tényleges állapottal, régi és obszoléttá vált, de még mindig létező tételes törvényeket lehessen felhozni. Azt hiszem tehát, ugy kulturális téren az .iskolák, mint a közigazgatás nyelvére vonatkozólag olyan tételes törvényes rendelkezéseket kell hoznunk, amelyek a mai állapotnak megfeleljenek. (Helyeslés.) Ezek a rendelkezések biztosítani fogják a közigazgatás terén is a magyar nyelv érvényesülését, biztosítani fogják a magyar állami tanintézeteknél a magyar tannyelvet, de egyúttal — ugy, ahogy előadni szerencsém volt — biztosítani fogják azokat a jogos igényeket is, amelyeket méltán táplálhat ez ország minden, nem magyar nyelvű polgára, bogy a maga anyanyelvén, a maga hatóságainál megértethesse magát, hogy a maga igazát kereshesse, hogy a maga panaszát előadhassa, hogy a hatóság a maga álláspontját neki megmagyarázhassa; viszont tanügyi téren is biztosítja a román, egyszóval a nem magyar tannyelvű kultúrának megfelelő fenmaradását és fejlődését is. De tagadhatatlanul ugy áll a dolog, hogy nagyon nehéz helyzetük volt a t. uraknak akkor, amidőn azt kívántam tőlük, hogy épen azzal a kormánynyal szemben helyezkedjenek uj, vagy módosított programúi álláspontjára, amely kormány hiszen nem csínált mást, mint amit az elődei csináltak, de talán nyíltabban konstatálta álláspontját (Igaz! Ugy van!„Felkiáltások : Becsületesen!) nyíltabban jelentette ki, bogy a nemzetiségi törvénynek bizonyos obszoléttá vált és a törvényt követő agitáczió által erkölcsi előfeltételeitől megfosztott rendelkezéseit nem hajlandó végrehajtani. (Élénk helyeslés. ) Mindezek a körülmények azt eredményezték, hogy a román nemzetiségi párt komitéja a lapokban megjelent és mindnyájunk előtt ismert határozatot hozta. Hogy ez a határozat így ütött ki, azt, ismétlem, mélyen sajnálom, de azért én ebben a helyzetben is kell, hogy rámutassak arra, hogy hiba volna semmibe vennünk, sőt hiba volna keveselnünk is azt az eredményt, amely ezen egy éven át tartott eszmecsere residiuma gyanánt fenmarad a jövő számára. (Igaz! Ugy van!) Én nem tagadom, azok a megbeszélések, amelyeket számos órán át folytattunk egymással, én bennem nagyon rokonszenves emlékeket hagytak; nem tagadom, az a benyomás erősödött meg bennem, hogy oly férfiakkal állok szemben, akikkel sok tekintetben nem érthetek egyet, akiktől — fájdalom — ma is még sok fontos kérdésben mélyreható ellentét választ el, akikkel nem tartom lehetetlennek, bár sajnálnám, hogy esetleg igen erős ellentétbe kerülhetnénk még a jövő politikai küzdelemben, de akik valóban tiszteletreméltó objektivitással, minden egyéni, kicsinyes, silány momentum teljes kizárásával azt a közügyet szolgálták, amely az ő — szerintem nem helyes — felfogásuk szerint a hazai románság közérdeke. És én azt hiszem, hogy maga az a tény, hogy alkalmunk volt özeket a kérdéseket egészen szűk körben ismételten bizalmasan megbeszélni, talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányban fejlődni, amely kiélesitené. taláii. végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket. És ha valaki összehasonlítja a román nemzetiségi komitének most kiadott határozatát, annak tartalmát, hangját, modorát is a nemzetiségi párt korábbi enunciációival, lehetetlen nem konstatálnia, bizonyos mérséklését a hangnak, (Ugy van!) lehetetlen nem konstatálnia bizonyos komoly törekvést a megértésre és békére, amelyet, ha ezúttal nem is érte el a czélt, ha ezúttal szerintem, nagyon hibásan megállott is a döntő lépés előtt, én sem kicsinyelni, sem meg nem értő elitélő nyilatkozatokkal a maga fontosságától megfosztani nem akarok. Azok a t. polgártársaim, akiknek nagy befolyásuk van a hazai románság tetemes részének lelki világára, a békevágynak és mérsékletnek oly húrjait pendítették meg, amelyek azt hiszem, mindig visszhangra fognak találni a magyarság lelkében és olyan irányba látszanak a maguk politikai törekvéseit terelni, amely irányban, meggyőződésem szerint, sokkal sikeresebben fogják szolgálni a hazai románság ügyét is, mintha visszatérnek ismét a szenvedélyek felizgatásának, a vádaskodásnak, az izgató jelszavaknak politikájára. Hiszen sohasem csináltam titkot belőle, most is azt vallom, igen nagy nemzeti érdeket, magyar nemzeti érdeket látok benne, hogy az a nagyon értékes elem, amelyet a közel három millió magyarországi románság képvisel, megtalálja a maga helyét a magyar nemzeti politikának kereteiben, megtalálja oly politikai akczióban, ahol nem ellenfél, de jó barátok ós szövetséges társak lennénk. (Ugy van!) De ha ez fontos érdeke a magyar nemzetnek: létérdeke a hazai románságnak. Mert engedelmet kérek, ezek a fólrendszabályok, amelyeket most sikerült elérni, nagyon becsesek lehetnek átmenetileg. Ezek nagyon értékes haladást képviselnek a múlttal szemben, ha azután a tisztelt urak azután megteszik egyiket a másik után, a még hátralévő lépéseket. De e félrendszabályokkal még nem teszik lehetővé, legjobb akarat mellett sem a kormányra, országgyűlésre, a magyar társadalomra nézve azt, hogy oly álláspontra helyezkedjenek, amelyen csakugyan megtalálható a megoldás.