Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

502. országos ülés íypi január 28-án, szerdán. 13 más indokok rejlenek mögötte, akkor igazán nem értem ezt az eljárást. Akárhogyan forgatom is ezt a kérdést jobbra, vagy balra, a kihirdettt törvény 13. §-ából az tűnik ki, hogy a magyar kormány nem volna jogositva ezen javaslat beterjesztésére, ha ő felsége nem rendelte volna el, hogy ő az ujonczlétszám felemelését tartja szükségesnek. Ugy-e bár, erre a prezumczióra feljogosít engem ez a törvény. Még egyszer ismétlem : ha a kormány nem rendelkeznék Ő felségének világosan kifejezett azon akaratával, hogy ő az ujonczlétszám emelését szükségesnek tartja, akkor a kormány a véderőtörvény alapján ezt a törvényjavaslatot nem lett volna jogositva beterjeszteni. Most tehát ugy állunk, hogy — ha csak alkotmányjogi konfliktust nem akarunk provokálni — akkor a királyi akarattal szemben csak a néma meghajlás lehet kötelességünk. Igaz, hogy ezen most előterjesztett törvén)?]avasiat alkotmányos alaki felelősség mellett Ö felsége, a király akaratából ered és akármiként vitatkozzam és gondolkozzam is, ha ezen javaslat szükségtelenségét és helytelenségét kimutatni akarnám, feltétlenül beleütközöm abba a felséges legmagasabb akaratba, melyíyel való összeütközést a magam részéről mint lojális alattvaló kerülni szeretnék. Igen ám, de akkor szabad-e, helyes-e ilyen törvényeket alkotni, amelyeknél a lojális ellenzék még a lehetőségétől is el van zárva annak, hacsak az illojalitás vádja alá nem akar kerülni, hogy másra, mint a néma önmegadásra legyen kárhoztatva. Annak, hogy önök a nemzet törvénykezdeményezési jogáról lemondottak, konzekvencziái itt állanak előttünk ebben a formában : fuss vagy fizess ! Sic volo sic jubeo. Ez nem jelentsem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a magyar törvényhozást, a képviselőházat és főrendiházat az elé az alternatíva elé állitja, hogy vagy elfogadja a javaslatot és ezzel teljesiti ö felségének — mondjuk igy — parancsát, vagy pedig az illoyalitás vádja elé kerül és alkotmányjogi konfliktusok merülnek fel. Ezt azért hozom fel, hogy lássa be a t. többség, hogyha alkotmánykonfliktusok merülnének fel, nem az ellenzék volna annak oka, hanem itt is előállhat egy ilyen eset, hogy — nem olyan pártviszonyok közt, aminők a mostaniak — elénk állnak egy törvényiavaslattal, amelynek tartalma röviden az, hogy 0 felsége a magyar király kegyeskedik nekünk megengedni, sőt reánk parancsolja, hogy mi évenként 24.000 főnyi ujonczczal többet szolgáltassunk és 200 millióval nagyobb adósságot vállaljunk magunkra. A magam részéről épen azért jöttem ide, hogy újból is tiltakozzam az ellen, hogy a nemzet törvénykezdeményezési joga bármilyen téren, de különösen a legfontosabb véderő terén konfiskáltassék és én, mint a szabad nemzet törvényhozó testületének szabad képviselője el fogom mondani aggodalmaimat ezen törvényjavaslattal szemben, daczára annak, hogy a mögött 0 felségének a királynak akaratát látom. Van azonban egy másik közjogi aggályom is ezen törvényjavaslat további tárgyalása és illetőleg megszavazásával szemben és ez Boszniára vonatkozik. A pragmatika szankcziónak nevezett 1723. évi I., II. és III. t.-czikkek szerint Ausztria és Magyarország között a kölcsönös védelem kötelezettsége akként van szabályozva, hogy az a kölcsönös védelem egyrészt Ausztria, illetve az örökös tartományok és az odaát lévő királyságok, másrészt pedig Magyarország és kapcsolt részeinek területére terjed ki. A kölcsönös védelem kötelezettsége csak olyan területre állhat fenn, amely vagy Ausztriához vagy Magyarországhoz állam jogi kapcsolatban tartozik, és mint ilyen »indivisibiliter ac inseparabiliter« birtokoltatik és kezeltetik. Jól tudjuk, hogy a legutóbbi idők összes szomorú tapasztalatai a bosnyák annexióhoz fűződnek. Innen származott az egész balkán bonyodalom, stb. ; ezzel nem szándékozom foglalkozni. Azonban foglalkozom azzal a kérdéssel, lehet-e nekünk addig, mig Boszniának államjogi helyzete igy vagy amúgy eldöntve nincs, Boszniának a pragmatika szankczió szerint való védelméről a kölcsönös védelmi kötelezettség alapján gondoskodnunk, igen vagy nem ? És én vagyok bátor annak a meggyőződésemnek kifejezést adni, hogy az 1723-iki pragmatika szankczió nemcsak nem ismerte el, de egyenesen kizárta e tekintetben az Ausztria és Magyarország területén kivül fekvő u. n. Reichslandokat. Kérdem ezek után, mi az a Bosznia ma ? Hova tartozik az ? Akár egészben, akár részben sem ide, sem oda nem tartozik. Es nekünk a pragmatika szankczióban rejlő kölcsönös védelmi kötelezettségünk daczára ki kell terjeszkednünk olyan védelmi intézkedésekre, amelyek legnagyobb mértékben Boszniának védelmével foglalkoznak ! Hiszen látjuk a határszéli ezredek gyarapítását. Ez az intézkedés különben ismét csak olyan tessék-lássék dolog mert hiszen az sem princzipium, hogy 120-ra kell felemelni a századok létszámát. Igaz, hogy van egy nizus, — hogy mellesleg erre kitérjek — van egy iskola, amely szerint az égés? hadszervezeti kérdés súlypontja a tényleges szolgálatban levő kombattáns elemekre van fektetve és ennélfogva folyton emelik a békelétszámot. Egy másik rendszer szerint pedig a tartalékra van alapítva a honvédelem rendszere ; ezen felfogás szerint természetesen nem szükséges a békelétszámnak ilyen mértékű emelése. Most előállnak azzal, hogy 120 ember kell egy században. Ámde, hogyha ezt méltóztatik normativumul elfogadni, ne csak azt nézzék, hogy Németországban és Franciaországban és nem tudom hol magasabb a századlétszám, hanem tessék elmenni Japánba, ahol megtalálja a honvédelmi minister ur azt, hogy egy század 300 emberből áll. E tekintetben a rendszerek annyiféleképp változnak, mint a hányféle a sorozási és az egész véderő-rendszer. Már most azzal a 120 emberrel nem sokra megy t. minister ur. Legfeljebb még azt vehetem itt vívmánynak az ő szempontjából, amint ezt a törvény-