Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-492

H(\ 't<J2. országos ülés 191í január 13-án, kedden. ezt azt odiózus, gyűlöletes kaucziót a lap a sajtó szabadságának útjából eltávolítsuk és lehetségessé tegyük azt, hogy olyan .emberek is hozzájárulhassanak a nemzeti kultúra fejlesztéséhez, az ideák kiforrasztásához, az eszmék tisztázáshoz, a körvélemény irányításához, akiknek nincs ötvenezer, vagy húszezer koronájuk, vagy ezeknek többszöröse, akik nem képesek arra, hogy minden kis figyelmetlenség, vagy minden kis hiba után horribilis kártérítéseket fizessenek, akik nem tudnak belenyúlni kimeríthetetlen kasszákba, hogy onnan örökösen fizessenek és megtarthassák akczióképességüket. Miért tegyük lehetetlenné a kauczióval azt, hogy szegényebb, de müveit, igen magas eszmékkel rendelkező és főképen a modernebb eszmékkel többet foglalkozó, az ideálokért sokkal többet dolgozó és áldozó emberek a sajtó utján munkálkodhassanak azon, hogy egészséges közvélemény alakuljon ki és az ország evolucziója a helyes mederben haladjon előre. A kauczió tisztára privilégium, amelyet a gazdagoknak ad ez a törvényjavaslat, lehetetlenné tevén ezáltal azt, hogy rajtuk kivül érdemleges és tartós, állandó czéltudatos munkát végezhessen más valaki is a sajtó terén. Hiszen ezután is lehet majd irni, sok mindent lehet majd elkövetni, sok mindenféle visszaélést, csak győzze valaki pénzzel. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Mihelyt van elég tőkéje hozzá, ismét a régi módon fog irni a lapjában, a régi módon fog támadni rendszer és ember ellen, ahogyan jól esik neki s legfeljebb azt fogja mondani, hogy én az üzletemhez kénytelen vagyok belekalkulálni még néhány százezer koronát, amelyet évről-évre előreláthatólag büntetések fejében el fogok fizetni. (Igaz! Ugy van! a haloldalon.) Ezt az összeget reászánom és azután majd gondoskodom róla, hogy jó üzletek révén a kártéritési összegben elvesztett vagyont valamiképen visszaszerezzem, szóval, a tőkével, és pedig nagy tőkével, vagy kitűnő összeköttetésekkel rendelkező kiadó számára nem fog sokat jelenteni ez a kártérítés és ez a kauczió; ellenben lehetetlenné teszi azt, hogy független gondolkozású, de anyagilag jól szituált ember a maga ügyességét, munkáját, arravalóságát felhasználva, a sajtó utján befolyást tudjon gyakorolni a közönségre, az országra és értékesíthesse azt. a szellemi erőt, amelylyel rendelkezik. A kauczió ellen különben már igen régen nyilatkoztak Magyarország jogászai és kénytelen vagyok konstatálni, hogy már 1873-ban jóval messzebb volt a liberalizmus, a haladás, a modern felfogás terén a magyar jogászvilág, mint a mennyire van a mai magyar jogászvilágnak az a része, amely elősegítette egy ilyen törvényjavaslat elkészítését. Az 1873-ban tartott jogászgyülés elfogadta Dárday Sándornak indítványát, amely ugy szólt, hogy a »preventiv rendszernek alapelvéből folyó és 1848-iki sajtótörvényünkben foglalt korlátozások, minők a biztosíték, a köteles példányok beszolgáltatása és a felelős személyek megnevezése és a kauczió, elvetendők«. Szóval ezek szerint 1873-ban a magyar jogászgyülés határozata jóval liberálisabb, jóval belátóbb, jóval modernebb és előrehaladottabb volt, mint azoknak a jogászoknak a felfogása, akiknek segítségével és munkásságával élt a t. minister ur, midőn a kaucziót fentartotta és azt a sajtó, valamint a közszabadságok szempontjából feltétlenül szükségesnek deklarálta. (TJgy van! Ugy van! a baloldalon.) Természetesen nehéz azt is meghatározni, hogy melyik lap legyen köteles kaucziót tenni. Erre a kérdésre a javaslatban az a felelet, hogy köteles kaucziót tenni a politizáló időszaki lap, vagyis röviden a politikai lap. Igazán el lehetett volna várni a t. igazságügyminister ur kodifikátoraitól, hogy, tudván azt, hogy a politika fogalma milyBn kevéssé van strikte meghatározva a közfelfogásban és hogy ennek a fogalomnak jegyei mennyire nincsenek felsorolva, mennyire nincsenek megállapítva; hogy mennyire nem határozott ez a fogalom, hogy ebbe a fogalomba mindent a világon be lehet vonni; hogy nincs az irodalomnak, nincs a közgazdasági életnek olyan ténye, nincsen olyan kritika, amelyet be ne lehetne vonni a politizálás körébe és hogy pl. a közigazgatásnak, a közegészségügynek, a közgazdasági politikának bírálata, valamely bank mérlegének bírálata mind a politizálás fogalma alá vonható, valamint ez alá vonható pl. egy politikai hírnek a leadása, vagy hogy pl. egy tósztban is lehet politika, szóval, hogy semmi sincs a világon, amit egy kis erőlködéssel, de erőlködés nélkül is, egy kis leleményességgel a politika fogalma alá ne lehetne vonni, hogy, mondom, mindezeket tudván, e tekintetben tüzetesebb meghatározással nem éltek. E szerint tulaj donképen kaucziót kellene letennie minden lapnak a világon kivétel nélkül, mert ha valaki bármely lapra, pl. akár csak egy ájtatossági folyóiratra is rá akarja fogni, hogy politizál, egész bizonyosan ráfoghatja, sőt be is bizonyíthatja azt, mert találhat benne egy olyan hírt, amely kétségtelenül vonatkozásban állhat a politikával, a politika fogalmának mai felfogása mellett. Ha a t. minister urnak rendelkezésére állottak igen jeles kodifikátorok, akkor legalább azt a feladatot lehetett volna eléjük tűzni, hogy próbálják meg legalább a politika fogalmának meghatározását e javaslatban és ha ez nem sikerült volna nekik, talán mégis fel tudták volna sorolni egy egész sereg kritériumát, kellékét, jegyét a politika fogalmának, amelyek alapján egy bíró, aki ragaszkodik a törvény betűjéhez, ha épen azt a betűt, azt a szót ott nem találta volna az adott esetben, azt mondhatta volna, hogy »kérem, ez a vádolt lap mégsem politizál, mert íme a törvényben a lehetőség szerint fel van sorolva, mi a politizálás és ezt az egyet véletlenül mégsem találtam a politizálás kritériumai között«. Ha legalább ennyi történt volna, akkor a