Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-492
80 4.92. országos ülés 19lí január 13-án, kedden. eltakarni a javaslatnak reakcziós, inkvizitórius voltát. Azonban még sem sikerül neki mindent eltakarni, ami a javaslaton szégyelni való. A reakcziót és a visszaesést konstatálni lehet az egész vonalon s mindjárt a következő paragrafusokban meg lehet állapítani, hogy hamis czégér az első paragrafus, hogy az Ígéreteket nem váltja be, hogy, igenis, a javaslat szerint a gondolat nemcsak hogy szabadon nem közölhető és nem terjeszthető, hanem, mihelyt a gondolat megszületik, illetőleg mihelyt a gondolat mások számára is érzékelhető formában testet ölt, azonnal ráteszi a kezét a czenzura. Mert, t. képviselőház, azt mondani, hogy gondolatait mindenki szabadon közölheti, ez a mondás csak az esetben ér valamit és raczionálisan csak akkor fogadható el, ha a gondolatot szabadon terjesztheti. Mert az a gondolat, amely még a fejemben van, vagy valakinek más gondolata, amely még a fejében van, nem czenzurálható, az mindig szabad, a belsőről nem lehet ítéletet mondani, a gondolatok vámmentesek; ezt nem kell törvényben kodifikálni, ez oly magától értetődő dolog, hogy tudja mindenki, az is, aki törvényjavaslatot nem kodifikált soha. Hanem igenis ezt a gondolatszabadságot tulajdonképen a terjesztés szabadsága biztosítja és csak az esetre, ha a terjesztés szabadsága intézményesen van biztosítva, lehet gondolatszabadságról beszélni. Mert ha az utóbbi hiánykik, akkor az előbbi mondás épen annyit ér. még ha törvényjavaslat élén figurái is, mint amikor a koldus tesz Ígéretet, hogy egy millió koronát fog jótékony czélra adományozni. Senki sem veheti komolyan igéretét, mert nincs módjában beváltani. Es nem veheti komolyan senki ezt az első paragrafust, mert nem váltja be a javaslat a kolportázst, a terjesztés biztosítása által. Ellenkezőleg a javaslatnak igen nagy gondja van arra, hogy ez a terjesztés minél nehezebbé tétessék. A javaslat ugy próbálja a szabad terjesztés elvét keresztülvinni, hogy a sajtó számára valóságos akadályt készit elő és életfunkcziójának gyakorlását oly akadályokkal gátolja, hogy valóságos művészet kell ahhoz, hogy ezen akadályokon valamely lap keresztül tudjon vergődni, sőt magának a lapnak e művészete egyáltalán nem elégséges, magának a lapnak igyekezete, hogy mindenféle gátat ki tudjon kerülni és mindenféle követelésnek meg tudjon felelni és igy a maga számára ezt a korlátozott szabadságot is legalább valahogyan biztosítsa, nem elégséges; minden lap számára ez csaknem lehetetlenné van téve, mert a versenyszabályokat tulajdonkép a javaslat ugy állapítja meg, oly tágkörüen, oly labilisán, hogy a közigazgatási hatóság, mint versenybíró bármikor -azt a lapot segiti czélhoz, amely neki tetszik és azt a lapot akadályozhatja meg, hogy czélhoz jusson, amely neki nem szimpatikus. Mert nem akarom a paragrafusokat felsorolni és nem akarom különkülön részletezni, de a tény az, hogy már a lap engedélyezése, maga a terjesztés engedélyezése, az engedélyezés részleges vagy teljes visszavonása, annyira tágkörüen van meghatározva, hogy itt elfér minden jó és minden rossz indulat a sajtóval szemben. Az egyik paragrafus, gondolom a 11., egyenesen felszólítja a közigazgatási hatóságot, hogy a jutalmazás és a büntetés rendszerét vigye be a maga eljárásába a sajtóval szemben, mert hiszen megengedi azt, hogy visszavonja a lap terjesztésének engedélyezését, illetőleg tiltsa meg egy területre, de megtilthatja az egész területre is, mintha csak azt a szisztémát akarná bevezetni, hogy »csak férfiaknak*, »csak felnőtteknek« csinál osztályozást a maga területének polgárai közt, az egyiket elég érettnek tartja, hogy a veszedelmes sajtóterméket minden lelki kár nélkül elolvashassa, a másikat azonban teljesen éretlennek, gyengének tartja, hogy a lapot kezébe vehesse, az egyik fölött atyai gondoskodást gyakorol és lehetetlenné teszi, hogy a veszedelmes sajtótermék a szeme elé kerüljön és lelkéhez férjen, a másikra nézve, — azt már kevésbé szereti, — a másikra nézve nem bánja, ha egyik-másiknak lelki egyensúlyát meg is zavarja az a sajtótermék, nem bánja, ha fellázítja, vagy bűnre izgatja, mert hát az ő szivéhez ennek a területnek a lakossága közelebb van, mint a másik, vagy ptedig más is lehet inditó oka eljárásának. Talán nem is a lakosságnak, az ő területén lakó polgároknak egy része van közelebb szivéhez, talán nem ezek közt fogja megcsinálni az osztályozást, hanem azt akarja csinálni, hogy sokkal könnyebb nekem, ha mindjárt a területemen megjelenő vagy kolportált lapok közt csinálom meg a disztinkcziót és az egyik lapot nem veszedelmesnek, a másikat veszedelmesnek minősítem s az egyiket ma minősítem annak a köteles példányba való betekintés után, a másikat nem, az egyiktől megkövetelem, hogy a terjesztés pillanatában, tehát éjfél után 2 órakor mutassa be a köteles példányt, a másiknál, mivel akczeptálom, hogy ez sokszor fizikai lehetetlenség, eltekintek ettől az intézkedéstől és az egyiket, mivel nem terjesztette be a köteles példányt, fogom büntetni s az fogja az egyik kártérítést a másik után fizetni, annak nem lesz szabad a lap terjesztése, az fogja fizetni a bírságokat és igy anyagilag fog tönkremenni, mig a másik lap, mely a szimpátiáját bírja, melyet érettebbnek, hazafiasabbnak, politikailag jobbnak tart, szabadon csinálhat, a mit akar, mert hiszen végtére ő nem köteles, hogy bekövetelje, ő elengedheti a köteles példányt, vagy nem vesz tudomást arról, hogy a kellő időben, a terjesztés pillanatában nem lett benyújtva és igy az a lap szabadul mindenféle következmény alól. Igy nagyon természetes, hogy minden