Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-498

4-98. országos ülés 19ík január 21-én, szerdán. 377 t. igazságügyminister ur gondolt. De legyen meggyőződve a t. túloldal, a sajtó munkásai, vagy iparosai, — mert különbséget akarok tenni a szellemi és az ipari vagy kézi munkások között — nem fognak ilyen merev álláspontot elfoglalni semmiféle tisztességes lappal szemben, csak azzal, amely folytonosan az ő érdekeik ellen ir. Megtörténhetik pl., hogy egyszer nem jelenik meg a Magyar Figyelő, azért, mert a Magyar Figyelő nem óhajtja a munkások szooziális helyzetének a javítását. A 24. §. első pontja nemcsak a sztrájktól nem fogja a munkásokat elijeszteni, hanem egyenesen megvalósítja az előzetes czenzurát is, amelyet a munkások kezébe fektet le, azok lelkiismeretére bízván, hogy látnak-e valamely közleményben bűncselekményt vagy sem. Még veszedelmesebb czenzurával találkozunk a törvényjavaslat 11. §-ának 4. bekezdésében, amely azt mondja, hogy olyan sajtótermék utczai terjesztését, amely a közrendet vagy a közerkölcsiséget sérti, engedélyezni nem szabad. Ki határozza meg, hogy mi a közrend és mi a közérdek? Ki mondja meg, hogy micsoda ma a közérdek és mi lesz holnap a közérdek? Nem egyéb ez tehát, mint czenzura, még pedig illetéktelen kezekbe letett czenzura. Ez a szakasz t. i. szoros összeköttetésben áll a 12. §-al

3 amely az időszaki lapok utczai terjesztésre szánt egyes számainak bemutatására vonatkozik. Amint jelezni szerencsém volt, a bemutatást az illetékes hatóságnál kell megtenni. A legtöbb helyen azok a jövendőbeli czenzorok sem értelmi, sem érzelmi kvalifikáczióval nem rendelkeznek arra, hogy elfogulatlanul bírálják meg, mi a közérdek és mi nem. A hány alispán, polgármester, vagy kisbíró lesz, mindnek más és más lehet a felfogása ; az egyik vármegyében, vagy az egyik községben engedélyezik a terjesztést, a másikban nem. A javaslat 1. §-a azt mondja, hogy mindenki szabadon terjesztheti gondolatait. Ez a szakasz egyszerűen megtéveszti a jóhiszemű olvasót. Ugyan igy jár el a 16. §. is. Ez azzal kezdi, hogy időszaki lapot mindenki szabadon alapithat, az alapításhoz engedély nem szükséges. Ha csak ennyi volna a javaslatban, akkor elismerném, hogy a liberalizmusnak egy kis szikrája megvan benne. De a további rendelkezések ennek homlokegyenest ellentmondanak. A javaslat szerkesztője tehát ugy járt el, mint a sanda mészáros, aki nem oda néz, ahová vág. Nevezetesen mit mond a 19. §. 3. pontja ? Azt, hogy a bejelentés tudomásulvétele előtt a lapot megindítani nem szabad. A bejelentés pedig mindenféle iratok beszerzéséhez van kötve. Itt tehát az urak megteremtik a modem Tantalus példaképét. Van lapja és még sincs lapja; szabad volt megalapítani, de nem szabad megindítani. Pedig nem érek azzal semmit, ha szabad egy lapot megalapítanom, szabad saját gyönyörűségemre ezer meg ezer példányban kinyomatnom, de nem adhatom tovább, mert be kell jelentenem, s ezt a KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915, XXI, KÖTET, bejelentést a velem szemben ellenséges indulattal viseltető törvényhatósági tisztviselő, kisbíró, vagy — nem tudom én — falusi bakter, még nem vette tudomásul. Előbb igen tisztelt képviselőtársam, Bikádi Antal foglalkozott azzal, hogy a tudomásulvétel hány nap alatt történjék meg. Azt mondja a 19. §., hogy, ha a törvényhatóság első tisztviselője tizenöt nap alatt nem közli határozatát a kiadóval, akkor azt ugy kell tekinteni, mintha a bejelentést tudomásul vette volna. Azt kérdem én, vájjon, ha ténylegesen elutasította a bejelentést a törvényhatóság első tisztviselője, ezzel meg lehet-e elégedve a lapalapító ? Mi történik akkor ? Van-e arra nézve intézkedés, hogy hány nap alatt kell azt felterjeszteni az illetékes hatósághoz ? Erre nézve semmiféle terminus megadva nincs, sőt ellenkezőleg, ülhet rajta az a törvényhatósági első tisztviselő addig, amig csak akar. Ha pedig az illetőnek eszébe jut, hogy fegyelmi feljelentést tegyen, no hát ha annak a fegyelmi feljelentésnek kedvező elintézését várja, akkor azt a lapot akár soha meg sem inditotta volna. Van a kihágási büntető törvénykönyv 5. §-ának egy rendelkezése, amely azt mondja, hogy bizonyos szabályrendeletek, ha a belügyminister hatvan napon belül nem nyilatkozik, eo ipso jogerőre nem emelkedtek. Ha az igazságügyminister ur olyan precziz akar lenni, miért nem alkalmazta a kihágási büntetőtörvénykönyv ezen szakaszát, amely jogbiztonságot teremtett volna ebben a kérdésben ? így most, ha a lapbejelentőnek valamilyen panasza akad, nem marad egyéb hátra, mint az a sokat emiitett hivatal, amelyhez sok kérdést szoktak utasitani, t. i. a sóhivatal, ahol majd valamikor elintézik a baját. (Derültség és helyeslés balfelől.) Sokszor hallottuk, hogy a sajtó kártérítésre van kötelezve, azonban a sajtójavaslat egyetlen pontjában sincs nxirozva, hogy ha a sajtót illetéktelen támadások és károk érték, miféle jogon lehet kárának megtérítését követelni. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Ábrahám Dezső: A sajtóval szemben lerovandó kárra nézve a javaslatban alig van intézkedés, nevezetesen azt a felfogást látszik az igazságügyminister ur elfogadni, hogy a hol nincs specziális intézkedés, ott nincs kártérítési jogosultság sem. De ez elavult jogászi felfogás. Ez felfogása lehetett az 1874—1876-iki jogászgyülésnek, amelylyel szemben akkor Günther Antal, volt igazságügyminister ur, akit e sajtó javaslat kapcsán szintén támadtak, állást foglalt. A jogfejlődés ma már más. A sajtó is csak olyan tagja a társadalomnak, a kiadó is csak olyan állampolgár, mint bárki más, akivel szemben elkövetett károsító cselekmények feltétlenül kártérítést vonnak maguk után. A mai viszonyok között jogüresedés, horror vacui nem lehet. A sajtóval szemben is meg kellett volna állapítani a kártérítési kötelezettséget a sajtó javára, amit itt semmi irányban kidomborítva nem látok. Hiszen épen a közigazgatási tiszt48