Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-498
498. országos ülés íMk január 2i-én, szerdán. 375 ritési igény nagyságát a bíróság fogja megállapítani. Felfogásom szerint ez nem annyira bírói, mint inkább szakértői kérdés. Leket, hogy a bíróság majd szakértőket fog meghallgatni, de tény 7 , hogy ilyen ominózus ügyekkel a bíróságot megterhelni nem lehet érdeke a köznek ós az igazságszolgáltatásnak. Ha már a minister ur a politikai és a közönséges sajtóvétségek szempontjából nem tesz különbséget és itt a jus strictumot vagyis a kötött jogot állapítja meg, amit szerintem a kártérítés kérdésében is méltányolni kellene, akkor miért van a felelősségnél a jus strictum, itt pedig a jus aequum ? Akkor itt is a jus strictumot kellene fentartani. Ez mutatja, mennyire nevetséges a minister urnak ez a megállapított rendszere. Sokkal jobb a német sajtótörvény 7. §-a, amely szerint több szerkesztő alkalmazható különböző rovatok szerkesztésére. Felelős szerkesztőt ért a német törvény vonatkozó szakasza. Ezzel szemben azt mondja az indokolás, hogy a több szerkesztőt azért nem veszi át a német sajtótörvényből, mert sokkal magasabb színvonalú lesz a lap, ha egyetlen ember felel a szerkesztésért. Ez egyáltalában nem állhat meg, mert aki ismeri egy lapnak a technikáját, az tudja, hogy minden rovatnak külön szerkesztője van és lehetetlen, hogy egy, sokszor 50—60, karácsonyi számában 200 oldallal megjelenő lapnak minden betűjét egyetlen egy ember ellenőrizze és egy ember legyen az összes közleményekért felelősségre vonható. A lap szabad terjesztésének érdekében röviden kívánok még foglalkozni a 17. és az azt kiegészítő 19. §-szal. A 17. §. azt mondja, hogy késedelem nélkül köteles a hatóság kiadni az igazoló okiratokat, melyek a felelős szerkesztő és a kiadó érdekében kiadandók. Azt kérdezem, hogy ha nem adja ki az illető hatóság késedelem nélkül ezen igazoló okiratokat, mi következik be? Erről, azt mondja az indokolás, felel a tisztviselői kötelességérzet. Ezzel szemben sokkal nagyobb sulylyal esik latba a tisztviselő felettes hatóságának a pressziója. Hogyha nem adja ki az igazoló okiratokat a hatóság, akkor a sértett fél kénytelen fegyelmi utón panaszt tenni. De ha azért nem adja ki az okiratokat a hatóság, mert erre utasítva van, akkor az a fegyelmi eljárás hol és ki által folytatandó le, mikor a legvégső fórum a belügyministerium ? Hol van itt a biztositéka annak, hogy egy lap megindításához szükséges igazoló okiratokat a felelős szerkesztő vagy kiadó idejében megkapja ? Ki indítja meg a fegyelmi eljárást, hogyha az illető hatósági közeg nem adja ki idejében a megfelelő okiratokat, ha elképzeljük azt a rettenetes esetet, hogy államosított közigazgatási tisztviselőtől fog függni, hogy valamely lap vagy szerkesztő igazoló okiratait megkapja! Méltóztassék elképzelni egy rideg pártpolitikát folytató kormányt, mint a mai, lehetséges lesz-e, hogy egyetlen egy ellenzéki lap meginduljon vagy pedig tovább is fennálljon és prosperáljon ? (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hiszen az a sok követelmény, amelyet önök a 17. §-ban felállítanak, nem egy emberre, de még egy eleven angyalra nézve is sok volna. Ez a 17. §. nem egyéb, mint ujabb gúzsba kötése a sajtónak. A 17. §. felsorolja ugyanis azt, hogy miféle egyéni követelményeket támaszt a javaslat egy felelős szerkesztővel és egy kiadóval szemben. Többek közt azt mondja, hogy nem lehet kiadó és felelős szerkesztő az, aki aljas okból elkövetett vétség miatt három éven belül büntetve volt, aki csőd vagy gondnokság alatt áll, továbbá ide fűzi azt is, aki politikai jogainak gyakorlásától fel van függesztve. Ennek megint egy hátul ütő botja van; itt a hátsó gondolat: a politikai jogok gyakorlásától való felfüggesztés, mint akadály. Ebben a tekintetben az igen t. minister ur indokolása hivatkozik arra, hogy a franczia jogban is akadály a politikai jogoktól való felfüggesztés arra nézve, hogy valaki politikai lapot szerkeszthessen. Hát az igaz, hogy ez megvan a franczia jogban is, az is igaz, hogy Francziaországban a polgári jogokat szabályozó intézmények bizonyos tekintetben szigorúbbak mint nálunk. Ez tagadhatatlan. Igaz az is, hogy a szabad mozgás körét bizonyos törvények ott talán még nagyobb mértékben befolyásolják, mint nálunk. Azonban nagyon szerencsétlen dolog az, amikor mi állandóan párhuzamot vonunk Franczia- ós Angolország állapota és a mi közállapotaink között, Franeziaország és Angolország parlamentarizmusa és a mi parlamentarizmusunk között, a franczia és az angol szabadságjogok és a mi szabadságjogaink között, amint azt a t. ministerelnök ur annyiszor és annyiszor meg szokta tenni. Ez csak rabulizmus. A franczia jog igenis megteheti azt, hogy a franczia törvényhozási intézkedések ilyen irányban erősebbek legyenek, de mikor nálunk maga a parlament is le van törve, amikor nálunk olyan intézkedéseket akarnak megvalósítani, aminőket ez a sajtójavaslat is tartalmaz, akkor nem szabad a külföldi törvénykönyvekből épen azokat az intézkedéseket átvenni, amelyeket ott is szigorúaknak tekintenek. De hiszen nincs is eredménye annak, hogy a politikai jogok gyakorlásától felfüggesztett ember ne lehessen szerkesztő. Mit szól pl. az igen t. igazságügyminister ur ahhoz, hogy ennek a szakasznak egy másik intézkedése szerint nem lehet felelős szerkesztő az sem, aki előzetesen le van tartóztatva, vagy vizsgálati fogságban van ? Hát nem méltóztatik elgondolni azt az esetet, hogy valaki nem diffamáló cselekmény folytán van letartóztatva, mondjuk pl. épen sajtó utján elkövetett vétség miatt vagy párbaj miatt? Ebben az esetben az illető már el van zárva annak a lehetőségétől, hogy politikai lapot szer^
