Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-493
122 í93. országos ülés Í9ík január ik-én, szerdán. olvasni, kénytelen voltam őt a házszabályok illető szakaszára figyelmeztetni. (Helyeslés a jobboldalon.) Ráth Endre: Isten őrizzen meg engem attól, liogy én az elnök úrral vitába akarnék szállani. De méltóztatott hallani, hogy csak pár sor az egész beszéd. (Olvassa) : >xNemrégiben egy sajtóünnepen, mely a magyar újságírás minden szellemi árnyalatának képviselőit, nemkülönben a közélet előkelőségeinek egész tömegét egyesitette a fehér asztal körül, egy arra beavatott férfi, az igazságügyminister ur kij elentette, hogy mindennemű sajtóreformot feleslegesnek tart. A sajtó megelégedéssel és az igazságügyminister személye iránt érzett tisztelettel fogadta ezt a nyilatkozatot, amely alkalmas arra, hogy jóelőre biztosítsa a magyar hirlapirás természetes és nyugodt fejlődését. A törvényhozási utón megejtendő sajtóreformot nekünk, hírlapíróknak, két okból kell elleneznünk. Először azért, mert ilyen reform létesítése bizonyos fokig kiszolgáltatná a sajtót olyan köröknek, amelyek, ha egyébként talán magas erkölcsi és intellektuális színvonalon állnak is, nem képesek arra, hogy megértsék a modern hirlapirás szövevényes jelenségeit. A sajtó műkedvelő reformátorai ott tévesztik el a dolgot, midőn az újságírót összetévesztik a sajtóval. Pedig az újságíró energiája a nagy sajtógépezet hajtóerejének csak egyik része. Azt merném mondani, hogy a valóságban nem is az ujságiró irányítja a sajtót, inkább a sajtó az újságírót. Aki reformálni akarja a sajtót, az semmit sem élei az ujságiró megrendszabályozásával. Meg kellene reformálni a kormányt, a társadalmat, a pártéletet, a gazdasági életet, szóval mindazokat az erőket, a melyek a sajtó alakulására befolyással vannak. Minden sajtóreform, amely az ujságiró kezét kívánja megkötni, nem reform, hanem csak vexálás. A másik ok, amely minket arra kényszerít, hogy állást foglaljunk minden kívülről kínálkozó úgynevezett reform ellen, az a tudat, hogy az ilyen reformok sohasem sújtják azt, ami a sajtóban rossz és beteg, hanem rendszerint azt, ami benne a legértékesebb és legegészségesebb : a sajtószabadságot. Ha ellene is vagyunk minden kívülről kínálkozó reformnak, ebből természetesen nem következik, mintha sajtóviszonyainkat ideálisan jóknak találnók. Ellenkezőleg, mi jól tudjuk, hogy a sajtónak, igenis, vannak vérző sebei. Ezeknek gyógyítása azonban hozzáértő és gyöngéd kezeket igényel és én ilyen kezeket nem látok másutt, csak az ujságiró testületben. Ezért mindenféle sajtóreformnak magából a sajtóból kell kiindulnia«. Azt hiszem, t. képviselőház, a ki amiyira lekötötte magát a sajtó kérdésében, mint Herczeg Ferencz tette, arra nézve erkölcsi képtelenség és lehetetlenség, hogy bármi olyan körülmény adhassa elő magát, a melynek következtében felmentve érezhetné magát attól, hogy azt a sajtószabadságot, amely oda van fűzve egész múltjához, mely megalapozta jövendőjét, megvédelmezze, (Ugy van! a baloldalon.) »Ahol nyugodt és elégedett a nemzet, ott sohse szokott kifogás lenni a sajtó ellen. Hogyha a vonat kárt tesz egy emberben vagy vagyonban, akkor vizsgálatot indítanak és megbüntetik a vonatvezetőt, akinek hanyagsága, tudatlansága következtében következett be a kár, de senki sem fog gondolni arra, hogy korlátozni kell a vasúti forgalmat. Tehát, ha a sajtó gázol el exisztencziákat, anyagi és erkölcsi javakat, mint megteszi néha, akkor is meg kell büntetni azt, akinek hanyagságából vagy tudatlanságából történt ez, de a sajtószabadság korlátozásáról beszélni nem logikus és anakronizmus. Szívesen és kötelességszerüleg foglalkozunk minden váddal, amely egyénekre vonatkozik, de soha tudomást ne vegyünk olyan vádakról, amelyek a sajtóra vonatkoznak.« Ezt is Herczeg Ferencz mondta. A közélet sivárságát semmi sem jellemzi inkább, minthogy valaki egy nagy múlt után így el tudjon szakadni mindentől; minthogy akadnak emberek, akik annak idején bele szóltak eg3' , éneknek becsületébe, karrierjüket, pályafutásukat megbélyegezték és ebből nem vonják le önmagukra nézve a konzekvencziát. Mi, akik itt ülünk az ellenzék padjain, akik a politikában való részvételtől semmit sem várunk, soha semmit sem kívántunk, nekünk talán megvan az a jogunk, hogy amikor szabadságunk utolsó mentsvárát, a sajtószabadságot ostromolják, azokat a katonákat, akik megszaladtak a várból, mert az kezdett roskadozni, értékük szerint mérlegeljük, (ügy van ! Ugy van ! balfelől.) A minister ur sajtójogunknak leginkább szembetűnő hiányosságait taxatíve sorolja fel az indokolásban, talán hét-nyolcz pontban. Ez alkalommal az első ponttal leszek bátor foglalkozni. Azt mondja az igazságügyminister ur, hogy czélja az volt, hogy a nyomtatványok terjesztésének szabadságát törvényeink csak elvben mondják ki, de mert annak az intézménynek biztosításáról és a terjesztésről eddig kellően nem gondoskodtak, ő sajtójavaslatával ezt kivánja czélozni. Azt mondja továbbá az igazságügyminister ur — ebben panaszkodik is, hiszen igaza is van neki — hogy a postának és a vasútnak a sajtótermékek szállítására vonatkozó kötelessége nincs törvényhozásilag szabályozva és külön kiemeli, hogy ennek következtében megtörténhetik az, hogy kormányrendelettel az alkotmány kifejezett rendelkezésének egyenes sérelme nélkül a szállítást meg lehet szüntetni, fel lehet függeszteni és erről az igazságügyminister ur a legnagyobb lelki nyugalommal ugy beszél, mintha ez százéves történet lenne Magyarországon, mintha ez régi időkben, amelyeknek az emlékét is befedte a moha, történt volna. Amikor e sorokat olvastam, gondolkozni kezdtem, vájjon ez az erős kitétele az igazságügyminister urnak nem vezethető-e vissza arra a. hírre, amit a sajtó pedz ós feszeget, hogy bizonyos palotaforradalom készül a munkapártban, mert e kijelentéseket nem tekinthetem egyébnek, ha komolyan tétettek, mint Balogh Jenő forradalmának
