Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-486

454 í-86. országos ülés 1913 deczember 15-én, hétfőn. jávai, ennélfogva a kolportázs-jognak szabályozása újkori követelményképen áll elő. Ez elől senki sem akar elzárkózni, sőt az ellenzék sürgette mindig, hogy ezt a kérdést épen a sajtószabadság érdekében törvényileg szabályozni kell. Az is kétségtelen — és talán én tehetek fényes tanúbizonyságot amellett — hogy a sajtóvisszaélések az egyéni becsületet, a köztisztességet, a családi élet szentségét elviselhetetlenül durva módon szokták tiporni, anélkül, hogy e merényletekkel szemben megfelelő elégtételt lehetne szerezni. Ámde hangsúlyozni kivánom, hogy e visszaélések nem a sajtó munkásai részéről követtetnek el, sőt a sajtó tisztességes munkásai mindnyájunkkal karöltve óhajtják, hog)^ e visszaélőkkel szemben, akiket a t. igazságügyminister ur a sajtó parazitáinak nevezett, az ő biztonságuk és az ő tisztességük törvényileg biztosittassék, mert a sajtóparaziták visszaélései bizalmatlanságot ébresztenek a közönségben a tisztességes sajtó iránt is, természetesen alap nélkül, amint az itt e házban is megnyilvánul. Ezeket a visszaéléseket orvosolni igenis szükséges, de ennél tovább menni bűn. Mert régi, kitapasztalt bölcscség az, hogy egy törvényt módositani, ha az nem szükséges, teljesen elhibázott dolog, de ép oly hiba és bűn a reformra szoruló törvényben többet reformálni, mint amenynyit szükséges. (Helyeslés halfelöl.) Már pedig, ha mindnyájan felismertük a sajtótörvény e hiányait, megmaradhatnánk azon a téren, amelyet ezen hiányok eliminálása igényel, de ennél tovább menni és az egész sajtótörvényt in pejus reformálni — bűn. De ha már valaki abban a meggyőződésben van, mint a t. minister ur, aki családi otthonának békés tűzhelyénél jutott arra a gondolatra, hogy ezen visszaélésekkel szemben az országot meg kell menteni a jövő számára, tehát reformálni kell az 1848. évi XVIII. törvénvezikket a maga egészében, akkor méltán kérdezem a t. minister urat, hogy ezt az időt a reformra alkalmasnak tartja -e ? Mert tudvalevő dolog, hogy nagy, organikus alkotások számára békés és normális idők szükségesek. Nagy nemzeti intézmények létesítésénél a nemzet összes intellektuális erejére szükség van, hogy azok jól és a nemzet érdekében helyesen alkottassanak meg. De ma, amikor ebben az országban és itt e házban is a pártszenvedély dühe tombol, ma, amikor ezt az egész országot a párturalom érdeke alá helyezték, vájjon szabad-e az alkotmánybiztositékok egyik legfontosabbját, a sajtószabadságot reform tárgyává tenni ? De én efölött tovább nem meditálok, mert hiszen ezen törvényjavaslat előttünk van ; ez a kérdés konzummálva van. Pedig emlékeztethetném a t. képviselőházat arra, hogy a t. igazságügyminister ur nagynevű elődei alatt is a sajtóban tapasztalt visszaélések csaknem épen ugy fenforogtak, mint ma, de az ő nagy elődeinek békés időkben sem jutott eszébe, hogy ilyen organikus javaslattal lépjenek a ház elé. Miért épen a t. igazságügyminister ur, miért érzi ő magában a hivatottságot arra, hogy a reformot a ház elé hozza ? A t. igazságügyminister ur, múltkori elégikus beszédében igyekezett a ház előtt és az országnak bizonyítani. Hivatkozott arra, hogy ő a tudományokkal milyen intenzive foglalkozik, hogy tehát ezen kérdésekhez milyen alaposan értenie kell, hogy őt Wlassics Gyula egyetemi tanárnak nevezte ki, hogy a tudós Akadémia őt tagjának választotta és hivatkoztott mindnyájunk által egyenlőkép elismert tudományos munkásságának eredményeire. Dehát mióta alkotják ezek a kvaliíikácziók az államférfiúi hivatottság ismérvét ? Tudomásom szerint Deák Ferencz, Magyarország első igazságügyministere sem egyetemi tanár, sem tudós akadémikus nem volt. Kossuth Lajos szintén nem. De hogy az ujabb korban maradjak. Tisza Kálmán sem volt az, sőt gróf Tisza István, a jelenlegi ministerelnök sem az. Mindezek daczára ezek a férfiak nagy államférfiak valának és nagy dolgokra vállalkozhattak, alkothattak nagyot vagy semmisítettek meg nagy dolgokat. Mit bizonyít ez ? Hogy az igazi államférfiúi kvaliükáczió azon tettekben és működésekben nyilvánul meg, amelyeket az államférfi mint minister vagy mint politikus az ország előtt kifejt. Tudósok még államférfiak alig valának. A tudós az ő tudományának körében lehet nagy, de itt a házban és a politikai téren, ahol egy nemzetnek a kormányzata hárul reá, ahol az eleven élet követelményeivel kell az államférfiunak szembe szállnia, ezen kvaliíikácziók sohasem váltak be, hanem bevált az, ami egy emberben, egy igazi államférfiuban érték és erő van. Hogy a t. igazságügyminister úrban ezen államférfiúi alkotó erő megvan-e vagy nincs, arra én felelni nem kívánok. Azt sem akarom kihasználni, hogy legutóbbi törvényjavaslata, amely most a főrendiháztól visszaküldendőben van, már nem bizonyítja azt, mint hogyha az államférfiúi alkotáson túl azon rigorozitással is kezelné reszortját, amely c házban és ebben az országban szükséges volna. Bizonyítja ezt a jelen javaslat is. Mert sem azon feladatnak, amelyet pedig ajkán hord az igazságügyminister ur is, hogy az 1848. évi XVIII. t.-czikkben lefektetett sajtószabadságot akarja biztosítani, nem felel meg, sem pedig — igénytelen nézetem szerint — nem felel meg e törvényjavaslatában azon kívánalmaknak sem, amelyeket saját pártja talán joggal intézhetett hozzá, hogy valósítsa meg. Az eddigi vita folyamán rámutattak és élénken megvilágították, hogy sem a reakezió rendszere, sem a szabadság rendszere, sem az általános nemzeti érdek, sem pedig a pártérdek ebben a törvényjavaslatban egyenesen és határozottan keresztülvive nincs. Mindenből van benne valami, de mindenki számára annyi és ugy, hogy senki sem tudja annak hasznát venni. Már most, t. minister ur, mivel indokolja, hogy mégis egy ilyen nagy organikus javaslattal állott a ház elé ? Eltekintve attól, amiben mind-