Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-473

26 373. országos ülés 1913 mezett megrendelőt, egy vélelmezett rábirót fognak kutatni, (Ugy van ! a baloldalon.) tékát belejutunk a legszebb inkvizitórius eljárásba, belejutunk abba, hog}^ magánegyéneknél rendőri kutatást lehet majd teljesíteni az iránt : kogyan is jött létre valamely sajtóközlemény, ki volt a megrendelője, vagy ki birta rá a sajtóközlemény megiróját arra, hogy a közlemény megjelenjék, (ügy van ! a baloldalon.) Ez azt jelenti, hogy áttörik a fokozatosság rendszerét, azt a fokozatossági rendszert, amely az inkvizicziót, a nyomozást, a hetediziglen való áldozatok büntetését ugyanazon sajtóközlemény miatt kizárta, mondom, ezt a rendszert áttörik és a politikai zaklatásnak, az inkvizicziőnak, az ügyészi és rendőri nyomozásnak, a kémkedésnek és besugásnak nyitják fel a kapuját, (ügy van! Ugy van! a baloldalon.) Hát ez nem az 1848 : XVIII. t.-cz. sajtójogi rendszere. Ez, ha óvatosabb is szövegezésében, mint volt az eredeti javaslat, amely adatközlőkről beszélt, módot ad arra, hogy ugyancsak az adatközlők vonassanak felelősségre a rábirás deliktumának czimén, hogy azok, mint fiktiv szerzőtársak együtt kerüljenek a szerzővel a vádlottak pacijára, (ügy van! a baloldalon.) Bocsánatot kérek, akármennyit dörgött az előadó ur a kapitalizmus ellen, mondván, hogy az a szegény iró most milyen jsária, hogy most azt kell megírnia, amit követelnek tőle: azt kell neki felelnem, hogy az a szegény iró a kiadó és a nyomdász vagyoni felelőssége miatt még nagyobb pária lesz ezentúl, mert a magánjogi kártérítési kötelezettség miatt csak óvadékképes hirlapirókkal lehet majd dolgoztatni és ugyancsak a. körmére fognak nézni, hogy mit ir az az újságíró. Az iró szabadsága tehát nemhogy gyarapodni fog, hanem csekélyebb lesz. Minderről most nem szólva, az az iró nem báb, nem szalmaszál, hogy azt ide-oda lehessen mozgatni. Az leül íróasztalához, vezeti erkölcsi felelősségének tudata, írja, amit mondok neki kívülről, aki nem vagyok szerkesztő és kiadó, aki semmiféle fegyelmi jogot felette nem gyakorlok. Ha akarja megírja, ha nem tetszik nem írja, azonban az extraneus felbujtó megrendelését bele venni ebbe a rendszerbe annyit jelent, mint a fokozatos felelősség megsemmisítését lehetővé tenni, jelenti az inkvizicziót és rendőrkézre juttatását a sajtónak. (Élénk helyeslés és taps a bal- és a szélsbbalóldalon.) Azt a rendelkezését e javaslatnak, hogy a szerkesztőt és kiadót teszi felelőssé akkor, ha egyenes utasításra dolgozik a szerző, teljes mértékben helyeslem, azonban méltóztassék ezt egészen világosan kifejezni és ebben az ügyben a szerző azután semmikép ne szerejielhessen, ne tegyük lehetővé szerzőnek bármely ízben való felelősségre vonását. Ezenkívül szükséges kizárni azt a visszaélést, hogy a szerző előállhasson azzal, hogy a szerkesztő vagy kiadó utasította valaminek megnovember íl-én, kedden. írására. Méltóztassék az életet ugy venni, amint van. Valaki egy lap kötelékéből kimegy és később eszébe jut, ilyeneket állítani. Ebben az esetben az következik be, hogy egyszerre ketten kerülnek a vádlottak padjára. A vizsgálóbíró és a vádtanács megteszi mindkettőnek azt a szívességet; az egyiknek elhiszi, hogy a kiadó vagy a szerkesztő utasította, a másiknak, hogy ez nem egészen ugy van. Ketten kerülnek a vádlottak padjára, és a dánosi czigányok módjára folyik le a sajtóper: egyik a másikra iparkodik rákenni a felelősséget. Korlátot kell emelni, meddig élhet a szerző azzal a kifogással, hogy őt a kiadó vagy a felelős szerkesztő utasította. Szerintem ezt a korlátot úgy állithatjuk fel, ha kimondjuk, hogy a szerző ezzel a kifogással csak akkor élhet, ha ez az utasítás vagy a kéziraton elismertetett, vagy ha a kézirat nincs meg, mikor tehát a védelem ő mellette harezol; de hogy bármely stádiumban rankünből álljon elő valaki ezzel a a váddal és meghurczolja a felelős szerkesztőt vagy a kiadót, ezt a jogbiztonság nem engedi meg. A kőnyomatos lapok felelősségét megállapítja a javaslat helyesen, de nem tudom, hogy a szerzői fokon miért áll meg. Megértettem volna, miért áll meg a szerzői fokon és miért teszi felelőssé az átvevő lap szerkesztőjét és kiadóját, nem pedig a kőnyomatos szerkesztőjét és kiadóját akkor, ha a t. igazságügyminister felvette volna javaslatába azt a pótlást, amely szintén ott van a hivatalos javaslatok között, hogy a kőnyomatos lapoktól még akkor sem kérnek óvadékot, ha azok politikai tartalmúak. Később ezt elejtették s nem vagyok képes megérteni, hogy egy kőnyomatos lapban közölt inkriminált közleményért vagy valótlan hirért miért csak a szerzői fokon legyen felelős a kőnyomatos, a további fokon a felelős szerkesztő és kiadó legyen elsősorban felelős, holott ha ezek felelősségét megállapítjuk, ugy-e akkor is ezek csak másodlagosan tartoznának felelősséggel, mert miért mentsem én fel a kőnyomatos szerkesztőjét és kiadóját a gondosság alól ? Ez ismét olyan kodifikáció, amelynek czélzatát mngérteni nem tudom. A 39. §, — bocsánatot kérek hosszura nyúló beszédemért, (Halljuk! Halljuk!) de kénytelen vagyok a dolog teljessége kedvéért a részletekre reá térni, (Halljuk! Halljuk!) nehogy azzal a váddal találkozzam, hogy csak általánosságban akarok ehhez hozzászólani — a 39. §. a vagyoni kártérítés kötelmét állapítja meg. Ezt az elvet teljes mértékben helyeslem. Budapestnek 1911. évi felirata a sajtószabadság ügyében ugyancsak követelte a kolportázs szabadsága mellett, a sajtószabadság egyéb biztosítékai mellett a helyreigazitási jogot és a magánjogi kártérítési kötelemnek megállapítását. Azonban a 39. §-ban foglalt szabályozást veszedelmesnek tartom, veszedelmesnek különösen a mi társadalmunkban, amely társadalomban