Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-479

206 ifi), országos ülés 19Í3 november 25-én, kedd&ú. Einök: Kérem Bródy képviselő urat, ne zavarja a szónokot. Csermák Ernő: Ha megnézzük a törvényjavaslat 33. §-át, amely a szerző kikutatásának jeles feladatával foglalkozik, ez is rendkívüli dísze ennek a javaslatnak, és ha kritikát akarok róla gyakorolni, akkor a Bach-korszaknak finánczához hasonlitom azt a vizsgálóbírót és azt az igazságügyi ministert, aki erre támaszkodik, amely fináncz minden pinczelyukon beszagol, hogy nincs-e benne dohány ? (Derültség.) ügy fogják önök keresni, kutatni, nyomozni, hogy ki adott ehhez a kérdéshez adatokat, ki adott amahhoz a kérdéshez adatot, hol szedte össze az az újságíró a maga informáczióját. Hiszen akkor nagyon sötét helyekre kell sokszor lemenni, hogy azt az újságírót kövessék feladatának nehéz teljesítésében, mindenféle helyekre, de nem oda, ahol a legnehezebb utón és módon jut hozzá ahhoz, hogy az ő anyagát, az ő élethivatásának, feladatának anyagát meg tudja szerezni. A kártérítés kérdését — legczélszerübben — a végén kezdem tárgyalni. Az igazságügyminister ur büntetőjogi tudása iránt a legnagyobb tisztelettel vagyok, de a polgári téren nem ismerem el kapaczitásnak. Tudom, hogy volt már sommás tárgyaláson, talán szerkesztőségben is volt már, de hogy a polgári perek rendszerét megismerte volna, ezt kétségbe vonom. (Ellenmondás jobbfelöl.) Méltóztassék megengedni, jogom van hozzá, hogy ezt kétségbevonjam. Hogy van-e hozzáértésem, azt nem a képviselő ur fogja megállapítani, mert azt már mások megállapították. (Helyeslés a szélsöbaloldalon. Zaj jobbfelöl.) A polgári pereskedésben a legnehezebb kérdés a kártérítés kérdése, amellyel minden törvényhozás nagyon csínján bánik. Nem akarok visszamenni Mátyás király és Verböczy idejére. De nézzük a judikaturát 1836-tól kezdve. Az 1868. évi LIV. t.-czikkből is látni fogja a t. minister ur, hogy a kártérítési perek mindig különleges megítélés alá estek; megkülönböztették őket az úgynevezett likvid-követelésektől. Az 1868: LIV. és az 1881: LIX. t.-czikkek sem engedik meg, hogy ezek a kártérítési perek kikötés alajrján a járásbíróság elé vonassanak, amennyiben a per tárgya 500 forintot meghalad. Ezen csak az 1911:1. t.-cz. eszközölt bővítést. Mindennek az az igen egyszerű oka van, hogy a kártérítési perek komplikált volta valóban hozzáértő bírót kíván. (Helyeslés a szélsöbäloldalon.) Ezzel szemben ez a javaslat egy nagy szubszidiárius felelősséget állapit meg: boldog-boldogtalan felelős azért a szerzőért, aki valamely czikket irt. Sőt a kártérítés nemcsak a damnum emergensre és a lucrum cessansra terjed ki, hanem az erkölcsi kárra is. Hogy itt egy ismeretlen téren megyünk egy nagy lépéssel előre, az kétségtelen. Mármost ez a törvény, amely ilyen iiagj* kártérítésnek teszi ki azokat, akiket a szerencsétlenség a törvény hatálya alá von, 55. §-ában ezt mondja (Olvassa): »A főtárgyalás határnapjáról értesíteni kell mindazokat, akikre a büntető Ítélet e törvény rendelkezései szerint valami kötelezettséget állapíthat meg«, és itt hivatkozik a 40. §-ra: »Az igy értesített érdekeltek a főtárgyaláson személyesen, vagy képviselőik utján megjelenhetnek és ott érdekeik védelmére felszólalhatnak«. A t. minister ur javaslata, szakítva az eddig uralkodott gyakorlattal és elvekkel, a kártérítésre kötelezendő felet, habár nem is vádlott, odaállítja a büntetőbíróság elé, a vádlottak padjára ülteti és a főtárgyaláshoz idézi meg csupán. Nem engedi meg neki azt, hogy a kártérítés tekintetében bizonyítékait annak rendje és módja szerint előterjeszthesse, ugy, a mint azt neki a bíróság minden más perben megengedi. Nem engedi azt, hogy ott megfelelő bizonyítékokat produkálhasson, csak egyszerű felszólalást enged meg számára, a melynek eredményeképen elitélhető olyan kártéritési összegre, amely őt egész vagyonától megfosztja. Es akkor elég nagylelkű a javaslat, hogy megengedi neki azt a perorvoslatot, amely a vádlottakat illeti meg. Ez sem nem liberális, sem nemjokos rendelkezés, ez teljesen ellenkezik mindenféle jogelvvel, amelyet idáig a kártérítésre vonatkozólag a t. minister ur kollégái az egyetemen tanítottak. Nem vádlottként kell őt beidézni, hanem olyan eszközt, olyan módot kell adni a kezébe, melynek igénybevételével védekezhessék az ellen a fegyver ellen, amely ott ellene irányul, amelyet ott vele szemben képvisel a sértett fél, a királyi ügyész, az állam egész hatalma. Ezeket mind figyelembe kellene venni. Igaz, hogy látok egy kísérletet a védjegyekre vonatkozó 1895: II. t.-cz.-ben, amely a kártéritési kérdést annak a bírónak a kezébe adja, aki magára a büntetésre nézve határoz. Az elnöki széket Beöthy Pál foglalja el. Ámde ez a törvény is kimondja azt, hogy a kártérítés tekintetében a maximum 10,000 K és sokkal szélesebb bizonyítást enged meg a kártérítés kérdése tekintetében, mint ez a javaslat, amely csak a főtárgyalásra rendeli megidézni az anyagilag legjobban érdekelt felet. Míg szerző, az a kiadó a büntetés szempontjából esetleg koczkáztat két hetet, vagy egy-két hónapot : az, aki a kártérítésre van kötelezve, koczkáztatja egész vagyonát, egész exisztencziáját, amivel sokszor egy egész élet munkásságának eredménye van összekötve és aminek elvesztet esetleg többé nem reparálhatja. Maga a kártérítés kérdése is ellenkezik azokkal a jogelvekkel, amelyek erre vonatkozólag, legalább ma, a judikaturában és a törvényjavaslatokban érvényesek. Igaz, a t. minister ur