Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.
Ülésnapok - 1910-478
142 'i-78. országos ülés Í913 november 2'i-én, hétfőn. hozzá, akkor legalább is olyan szabatosan illenék kodifikálni, mint ahogy Csemegi tette, aki csak egyedül volt. Ha tehát a büntetőtörvénykönyvi felelősséget beleviszik a sajtójogba, akkor méltóztassék — a felbujtásról szólván — ezt a szót is beleilleszteni: »szándékosan« reábirt. Ez büntetőjogilag óriási jelentőségű; mert különben egy egyszerű informáczióra is rá lehet húzni a felbujtást. De ha azt mondjuk, hogy szándékosan reábir, akkor az illető hírlapi czikk megírásának ős közzétételének szándékáról van szó. Ugy tudom, hogy az adminisztráczió az, hogy ha valamely ministeriumban törvényjavaslatot készítenek, akármiről szóljon is az, azt végső fokban átteszik az igazságügy niinisteriumhoz. Ott ülnek a pedáns jogtudósok, a pegáns kodifikátorok, akik minden betűt mérlegre tesznek; akik vigyáznak arra, hogy szabatos legyen az a törvényjavaslat, hogy abból semmi ki ne maradjon és hogy abba semmi felesleges benne ne legyen. Hát ha a kodifiikátorok kodifikátoránál, a szentek szentélyében, az igazságügyministeriumban is ilyen pongyolán kodifikálnak, akkor, míkép fogják az adminisztráczióban reábízni a többi ministeriumban folyó kodifikácziók ellenőrzését. Hogy mindjárt példával szolgáljak a törvényjavaslat 32. §-a megállapítja azon helyes igazságot, hogy: » Sajtó utján elkövetett bűntett, vétség, vagy kihágás az a bűncselekmény, amelynek tényálladékát a sajtótermék foglalja magában.« Nemde, az annyit jelent magyarul, hogy sajtó utján elkövetett bűncselekmény az, ha valamely büntetendő tényálladékot tartalmazó közleményt közzéteszek egy lapban. Ha tehát én megírom a büntetendő cselekmény tartalmát, ha én büntetendő hírlapi czikket irok, ezért én még nem vagyok büntetendő, mert a büntetendő cselekmény a közlésnél jelentkezik, vagyis amikor az a közlemény a sajtóban megjelenik. Nagyon természetes, hogy csak közlés utján lehet elkövetni ilyen büntetendő cselekményt és minden jogász előtt evidens, hogy a felbujtó is csak a közlés által elkövetett büntetendő cselekmény tekintetében lehet felelős. Ez evidens! De a szentek szentélyében, a kodifikátorokat kodifikáló igazságügyministeriumban, ez nem volt világos, mert a törvényjavaslatot máskép szövegezték ós azt mondták a 33. §-ban: »Szerzőként kell büntetni azt, aki a sajtótermék büntetőtörvénybe ütköző tartalmának megírására birt reá valakit.* Tehát nem is arra birta reá, hogy közölje egy lapban, vagyis hogy elkövesse a büntetendő cselekményt, hanem elég a megírás. Kenedi Géza: Ezt senki sem akarja. Pető Sándor: Tudom én, hogy az igazságügyministerium mit akar, azzal én is tisztában vagyok, hogy nem ezt akarta, hanem én arról beszélek, hogy milyen pongyolán szerkesztenek a szentek szentélyében törvényt, hogy amikor egyrészről mindnyájan elismerjük, hogy magának a czikknek megírása nem büntetendő cselekmény, hanem csak a közlés adja meg a büntetendő cselekmény tényálladékát, akkor a felbujtónál már maga a megírás is büntetendő cselekmény a törvényjavaslat szövege szerint. Egyáltalán nemcsak a javaslat szerkesztői, hanem a javaslat támogatói teljesen félreismerik és félreértették a 48-iki törvényekben, valamint a belga törvényben lefektetett fokozatos felelősségi rendszert s a vele járó anonimitást s mindig ugy kezelték és azt akarták velünk megértetni, hogy ez a sajtónak egy privilégiuma és miután ezzel a privilégiummal visszaéltek, ezt el kell törülni, ezen rést kell ütni és ezért csinálták meg a törvényjavaslat 33. §-át is. Abszolúte nem értek tehát egyet azokkal, akik ebben a sajtó munkásainak, a hírlapíróknak privilégiumát látják. Én inkább azt hiszem, hogy a fokozatos felelősség nem a hírlapíróknak, hanem a nagyközönségnek adott privilégium, mert ha ellenem elkövet valaki egy büntetendő cselekményt és én azt üldözni akarom, akkor nyomra kell vezetnem a hatóságot, amely üldözni, büntetni és kártérítési felelősségre vonni csak azt fogja, akiről beigazolom, hogy elkövette a büntetendő cselekményt. A törvény tehát privilégiumot ad nekem akkor, ha sajtó utján" követtetik el ellenem bűncselekmény, mert akkor nekem a tettest keresnem nem kell, mivel azt nekem intézményileg előre megadja a törvény, hogy kit vonjak felelősségre. Ez tehát nem a sajtónak, hanem a nagyközönségnek adott privilégium, itt nincs ismeretlen tettes, itt valakinek a bűncselekményért felelnie kell. Ha azután ezt a rendszert megbolygatjuk és keressük a valódi tetteseket, akkor teljes lehetetlen, hogy fentartsuk a fokozatos felelősséget, hogy mégis fentartsuk a nagyközönség javára egyrészt a privilégiumot arra, hogy mindig akadjon valaki, akit a cselekményért felelősségre lehet vonni, másrészt pedig másfelé is kutassunk. Vagy van privilégium, vagy nincsen. Ha megfosztjuk a közönséget és a hírlapokat a fokozatos felelősségben rejlő privilégiumtól, akkor egészen el kell ejteni a fokozatos felelősséget, mert az ellenkező eljárás annyi volna, mint egy rókáról két bőrt lehúzni. Lehetetlen állapot volna az, hogy joga legyen valakinek keresni a valódi tettest egyrészről, másrészről pedig igénybe venni a fokozatos felelősség intézményét. Éhhez hasonló rendelkezést nem is lehet találni sehol, sem a büntetőjog, sem a magánjog területén. Azután mindehhez hozzátartozik még az eljárásban és a büntetési tételekben jelentkező lehetetlen szigor. Hogy milyen rekordot ért el ez a sajtójavaslat, én összeszámláltam, hogy a mi életünk, a mi szabadságunk, a mi szabad mozgásunk az uj törvényben hány vétséggel és hány kihágással gazdagodott? Miután kevés a vétség, kevés a kihágás és miután az ember ha lép, sohasem tudja, hogy mikor lép