Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-478

140 í78. országos ülés 1913 november 24-én, hétfőn. hogy szervezett munkás a bojkottált gyárba ne menjen. Tehát valóságos csendőri munkával szabad a szervezett munkások nagy érdekeit megvédeni. Hiába méltóztatik okoskodni és deputácziókhoz szép beszédeket mondani; ha egyszer kiírom a lapba, hogy szervezett, öntudatos, önérzetes munkás valamely gyárban munkát nem vállalhat, és a gyár beigazolja, hogy az én felhívásom és a munkások elmaradása között okozati összefüggés van, és hogy emiatt a műhelynek szünetelnie kellett és kára keletkezett, akkor a 39. §. utolsó bekezdése alapján egyenesen lehetetlen, hogy az illető biró meg ne Ítélje a kártérítést! Törvénytelenséget követ el az illető biró, ha a 39. §. utolsó bekezdése életbelép, és ő a munkaadónak a kártérítést meg nem itéli. Mindnyájan azon a felvilágosodott állásponton vagyunk, hogy a sztrájk joga kétségtelenül megvan a munkások szervezetének, hogy joguk van kapaczitálni az embereket, joguk van törvénybe nem ütköző cselekedettel agitálni; már pedig a hirdetés nem ütközik törvénybe, mert nem sérti a becsületet, nem is rágalmazás. Ha a sztrájkjogot elismerjük, nem vagyunk őszinték, amikor elvesszük a sztrájk gyakorlásának eszközét és fegyverét. Ke méltóztassék azt mondani — hisz az nem volna komoly érv — hogy próbálják meg más utón, nem hírlapokban! A mai gazdasági élet fejlettségében, a mai körülmények közt, a szocziális élet mai korszakában, ily szervezkedést, ily akcziót a tömegek közt, — nem a kisszámú munkaadókról van szó, — másként mint sajtó utján megcsinálni nem lehet. Már pedig, ha a sajtó utján csinálják, egész bizonyos, hogy léptennyomon beleütköznek a törvénybe, amely az illető munkaadó részére kártérítési összeget állapit meg. Teljesen objektíve állapítom meg, mint jogász, hogy igazuk van a munkásoknak abban, hogy a törvény 39. §-a igen nagy mértékben veszélyezteti a munkások gazdasági harczát, a sztrájk szabadságát. Már pedig tessék megengedni, bármily véleményben legyünk is a sztrájkokról és munkásharczokról, annyi bizonyos, hogy e sztrájkok, e gazdasági harczok nélkül ott volnánk most is munkabérek és egyéb feltételek tekintetében, mint azelőtt; pedig nemcsak a munkások, de a társadalom is igen sokat köszönhet e mozgalmaknak, amelyek eredménye a munkások gazdasági és kulturális helyzetének javulása. (Igaz! Ugy van! a bal- és a oSélsobaloldalo-n.) Es ha már kártérítésről beszélünk, méltóztassék megengedni, hogy én az igazságügyminister úrhoz még egy kérdést intézzek. (Felkiáltások a bal- és a szélsöbaloldalon: Hol van ? Felkiáltások jobbról: Neki is szabad ebédelni! Zaj. Elnölc csenget.) Hédervári Lehel: Lássuk a ministert! A A minister kiment! Nyolc órai ülés! (Zaj. Elnök csenget.) Pető Sándor: T. ház! Alapelvben én a helyreigazitási jog ellen kifogást nem emelek, ez csakugyan sürgős intézkedés, amelyet novelláris utón, egyetemes reform nélkül is meg lehetett volna csinálni. Azt mondja a helyreigazításról szóló 20. §., hogy a szerkesztő a nyilatkozatot közzétenni köteles, kivéve egyes eseteket, amelyek közé tartozik az is, hogy (olvassa) : »amennyiben a helyreigazítás valótlansága nyomban kétségbevonhatatlanul nem bizonyítható*, vagyis egyéb veszedelmek és károk elhárítására az illető lap nyomban, esetleg az éjjeli órában, ha bebizonyítani nem tudja, hogy az a nyilatkozat valótlan, köteles azt közzétenni. Ismétlem, a javaslatnak alapjában véve helyes intézkedése a helyreigazitási kényszer, de az iránt senkinek sem lehet kétsége, hogy az ilyen helyreigazító nyilatkozat közlése az illető lapnak nemcsak vagyoni, de erkölcsi kárt is okoz. Elvégre, hogy másról ne beszéljek, ingyen sem szedik ki azt a nyilatkozatot, a papirost sem adják ingyen, de a kiadó erkölcsi érdekeit is bizonyos mértékben lefokozza az az eset, amikor ő maga kénytelen lapjában elismerni, hogy amit megirt, az nem igaz. Ez nem használ a lap erkölcsi tekintélyének, de méltó büntetése annak, aki akár könnyelműen, akár meggondolatlanul, akár szándékosan valótlan hirt közöl. Ez idáig rendben van. Erről intézkedik a javaslat, aminthogy mindig intézkedik, amikor a lapot megbüntetni, megnyomorítani és megrendszabályozni kell. Azonban képzeljük el azt a mindennapi esetet, hogy beválván a helyreigazitási kényszer, amiben kételkedni vagyok bátor, mert másutt sem vált be, előfordul egy olyan helyreigazító nyilatkozat, amelyről az illető szerkesztő nem fogja tudni nyomban megállapítani, hogy az valótlanságot tartalmaz. A lapkiadó büntetés terhe alatt ilyenkor is köteles lesz a helyreigazító nyilatkozat közzétételére. Már most megesik, hogy három vagy nyolcz nap múlva, vagy egy hónap múlva, -— rövid időt szabok ebben is — bebizonyosodik, hogy igenis az illető lapnak volt igaza és nem a helyreigazító gentlemannek. Hát miféle elégtételt nyújt a sajtótörvény annak a lapkiadónak és annak a szerkesztőnek, aki objektíve mindenki előtt beigazolható módon meggyőződik arról, hogy az illető visszaélt a törvény előnyeivel akkor, amikor a helyreigazítás közzétételét kérte? Ilyenkor az illető helyreigazító ur igazságtalanul és jogtalanul okozott neki legalább is a nyilatkozat kiszedésében és kinyomásában vagyoni kárt, — ha sokan lenyilatkoznak, akkor ez a lap tekintélyének és hitelének is ártani fog — másodszor okozott neki erkölcsi kárt, még pedig rosszhiszeműen és tudatosan. Ha tehát a kártérítéseknél tartunk és a hírlapírókkal szemben olyan bőségesen látnak el minket kártérítési igénnyel, hát akkor az illető