Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-478

118 4-78. országos ülés 1913 november 2k-én, hétfőn. büntető expediczió a sajtó ellen. Hát igenis vannak ebben a javaslatban elég nagy számban büntető rendelkezések, ezek a rendelkezések azonban csak végső megszólamlásai a jogrendnek, amelyek alkalmazására csak akkor fog sor kerülni, ka a javaslatnak egyéb intézményes biztosítékai nem fognak megfelelően funkczionálni. De magának a javaslatnak két alappillére, melyen — mondhatnám — a javaslat nyugszik, a sértett félnek adott helyreigazitási j og és a sértett félnek adott kártéritési igény semmiféle büntető rendelkezést és semmiféle büntető szankcziót nem tartalmas de minden büntető szankcziónál jobban, hatályosabban fog közreműködni abban, hogy sajtóviszonyaik javuljanak, hogy a sajtó nivója emelkedjék. A helyreigazitási jog feleslegessé fogja tenni ezeknek a büntetőjogi rendelkezéseknek alkalmazását azért, mert az a fél, aki helyreigazítást kap, akire vonatkozó sértő közleményt valamely lap helyreiga irtott, nem fogja igénybe venni a törvénynek büntető rendelkezését, habár a helyreigazítás ténye ennek igénybevételét ki sem zárja ; nem fogja igénybe venni azért, mert aki helyreigazítást kapott, az ebbe bele fog nyugodni, mert hiszen előfordulhat az is, hogy a kapott helyreigazítás daczára a vádlott szerzőt vagy a vádlott kiadót felmentik és akkor tulaj donképen az egész eljárás viszájára fordul. Nem tételezhető fel senkiről józanul, hogy amikor a helyreigazítást megkapta, még azonfelül kitegye magát egy hosszú és bonyodalmas sajtóper izgalmainak, hogy ezen sajtóper izgalmai mellett még ennek a sajtópernek egész koczkázatát is viselje. Ezért mondom, hogy a helyreigazitási joga a sajtónak autonóm, önműködő féke, amely elejét fogja venni egyrészt a sajtódeliktumoknak, de mindenesetre nagy mértékben fogja elejét venni a sajtóeljárásnak, illetőleg a büntető eljárásnak. A helyreigazítással egyenrangú faktora a javaslatnak a sértett félnek adott kártéritési igény és a nem vagyonbeli kárért adott elégtétel. Ezt a különböző jogásztestületek régóta sürgették és az igen t. igazságügyminister ur felolvasta a budapesti ügyvédi kamarának egyik felterjesztését, amely a legsúlyosabb hiánynak és hibának azt tartja, hogy épen a kártéritési jog hiányzott. Az egyedük kifogás, amely ez ellen a t. túloldalról felhangzott, az, hogy ez a kártéritési jog nagyon elasztikusan van szabályozva, hogy t. i. abban a bizonyos 39. §-ban az utolsó bekezdés, amely szerint a sértett felet kártéritési igény illeti meg akkor is, ha semmiféle büntetendő cselekmény el nem követtetett, a bíróságnak túlságos jogot ad és túlságos messzemenő kártéritési igényt állapit meg. Az igen t. igazságügyminister ur már itt e házban reámutatott arra, hogy ez a rendelkezés voltaképen nem egj^éb, mint a polgári törvénykönyv tervezetének megfelelő rendelkezése, a munkások egy küldöttsége előtt pedig kijelentette, hogy ennek a paragrafusnak azért nem lesz nagyobb kihatása, mert a mi bíróságaink úgyis túlságosan óvatosak a kár megállapításában. (Mozgás baljelől.) És valóban, aki valahogy ismeri kártéritési judikaturánkat, az igazat fog nekem adni, hogy bíróságaink nemcsak — amint a minister ur finoman mondja — óvatosak, hanem egyszerűen szükkeblüek a kártérítés megállapításában, még a vagyoni kártérítés megállapításában is; hogyan lenne feltételezhető ezekről a bíróságokról, hogy a nem vagyoni kárnak különösen tág teret engednének. De az igazságügyminister ur kijelentette azt is, hogy ez voltaképpen nem egyéb, mint anticzipálása a polgári törvénykönyvnek. Ha ez igy van, akkor az a tiszteletteljes kérésem volna, hogy ezen nem vagyonbeli kár megállapítását a polgári törvénykönyv tervezete 885. §-ának megfelelően méltóztassék szövegezni és akkor, azt hiszem, mindazok az aggodalmak, amelyek felmerültek, tárgytalanok lesznek. (Ellenmondás baljelől.) A helyreigazitási jog és kártéritési igény mellett van a javaslatnak egy igen fontos rendelkezési csoportja, amely semmiféle büntető rendelkezést,szankcziót nem tartalmaz, azonban sajtóviszonyaink javulására mindennél jobban fog közreműködhetni. Ez az a fejezet, amely a sajtó szellemi munkásainak jogviszonyait szabályozza. Méltóztatnak tudni, hogy a sajtó szellemi munkásainak régi panasza, hogy jogviszonyaik teljesen rendezetlenek, illetve azokat a kereskedelmi törvénynek negyven év előtt készült néhány elavult szakasza szabályozza és hogy jogviszonyaik tekintetében a kereskedősegédekkel állanak egy sorban. Azonban nem ez a legnagyobb sérelmük, sem az, hogy fizetésük elégtelen és hogy az állásukkal járó terhek elviselhetetlenek, hanem leginkább az, hogy semmivel sincsenek biztosítva a jövő eshetőségeivel szemben. Ez a bizonytalanság két irányban mutatkozik. Az egyik az, hogy nincs semmi garancziájuk az állásuktól való megfosztásuk esetére, a másik az, hogy semmiféle biztosítékuk nincs rokkantság és halál esetére. Ami a sérelmek első részét illeti, arról ez a javaslat a leghberálisabban és leghumánusabban rendelkezik, mikor nemcsak a felmondási időt, állapítja meg igen méltányosan, hanem a felmondási okokat is humánusan szabályozza. A felmondási okok szabályozása révén a hírlapírók teljes gondolatszabadsága, szellemi szabadsága, lelkiismereti szabadsága talál védelemre egyrészt a Idadóval, másrészt a sajtóval szemben. A javaslatnak semmiféle intézkedése sincs a nyugdíjjogosultság tekintetében. Ennek azonban az az oka, hogy ez egy sokkal messzebbmenő és sokkal több körültekintést igeidő rendelkezés, semhogy ezt kellő előkészület nélkül a javaslatban megoldásra lehetne vezetni. Mindaddig azonban, mig a nyugdíjjogosultság rendezve nincs, a hirlapirótársadalom végleges rendezéséről szó nem lehet. Nyugdíjjogosultság ma is akad elvétve nagy lapoknál és a Hírlapírók Országos