Képviselőházi napló, 1910. XIX. kötet • 1913. május 5–november 7.

Ülésnapok - 1910-465

465. országos ülés 1913 lyét. Amikor ezt a kidobó gárdát alakítják, szükséges önöknek, hogy ezt aktív tisztekből állítsák össze, szükséges,liogy Ö felsége engedélyét kikérjék, mert ilyen rendőri feladatra külön engedély nélkül aktiv tiszt csakugyan nem vállalkozhatott volna. Bevonják tehát Ö felsége személyét itt is. És miért ? Nem érzik, hogyha igaz is, hogy mindenért, ami történik, egyedül a kormány felelős politikai és jogi szempontból, nem érzik-e azt, hogy az emberek szive a jogi és politikai felelősséghez nem alkalmazkodik, hogy az ellenzéki szívben óriási keserűség gyülemlik össze, mikor azt látja, hogy ő, aki magát ép olyan királypártinak, éjien olyan hű alattvalónak tartja, mint bármelyik tányérnyaló, bármelyik, udvaroncz és aki csak abban különbözik ezektől, hogy másban keresi a kötelességét, a hűségét abban, hogy ugy vél használni Ö felségének, ha bátran megmondja a nézetét, mondom, mikor látja az ellenzék, hogy folyton szembeállítják vele a koronás királyt: akkor összegyülemlik benne egy nagyfokú keserűség, amelyet azután a ministerelnök ur megint büntetésekkel, Nagy Györgyök üldözésével, uj felségsértési törvények alkotásával, efféle kicsinyes tűszurásokkal akar a föld színéről eltüntetni. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon,) Ezek az apró tűszurások nem segítenek semmit, sőt megint csak ártanak annak a harmóniának, amelyet Ő felsége és a nemzet közt meg kell erősíteni. És ne méltóztassék ugy okoskodni, hogy mi az a kisebbség, az nem számit! A kisebbségből is lehet többség és nagy baj az, ha bármilyen kis részében is a nemzetnek keserűség gyülemlik össze az uralkodójával szemben. A második feladat volt, amelyre vállalkoztak, a hadsereg megerősítése. Igaz, s került keresztülerőszakolni a létszámemelést, de ebben az ügyben megint milyen kiszámíthatatlan károkat okoztak. A hadsereg fentartása évről-évre nagyobb áldozatokba kerül. A nemzetek igazán vérüket áldozzák, verejtékes munkájuk gyümölcsét kénytelenek erre fordítani rossz gazdasági viszonyok között, hogy a hadsereget táplálják és erősítsék. Sajnos, ez a hadsereg a maga összealkotásában nem nő ki a magyar nemzet érzelmeiből, intézményeiből. Könnyű a visszavonás magvát a hadsereg és a nemzet közt elvetni. Pedig megfizethetetlen érték a hadseregre nézve a nemzet rokonszenve. Sajnos, semmit sem bírtunk elérni abban az irányban, hogy közelebb hozzuk a magyar nemzet intézményeihez a hadsereget. Nemcsak mi találkoztunk olyan ellentállással, amelynek láttára én, annak daczára, hogy előbbi véleményem és tanácsom helyességétől teljesen át vagyok hatva, hazafias kötelességemnek tartottam a nemzet békéje kedvéért azon követelésektől nyíltan elállani, hanem önök sem érték el azt, amivel dicsekedtek, amivel büszkén vágott nekem vissza Khuen ministerelnök ur, akkor, amikor beszéde közben azt mondtam, hogy nem fogja a 9-es bizottság követeléseit végrehajthatni, hogy »de igen, ő azt jobban tudja !« Rég nem ministerelnök ő már, és a 9-es bizottság programmpontjai végrehajtva nincsenek. október 8-án, szerdán. 215 Ilyen viszonyok között, szabad-e, helyes belátásra vall-e, helyes katonai politikára vall-e az, ha a ministerelnök ur szükségesnek tartja az aktiv katonákat ide beállítani abból a czélból, hogy itten rendőri funkcziót végezzenek, hogy itt egy képviselőt szükség esetén összekaszaboljanak ? Fokozza-e ezzel a rokonszenvet, amely pedig szükséges, hogy meglegyen ? És kérem, nem gondolta-e meg, hogy milyen káros befolyást gyakorol a hadsereg szellemére is az ilyen alkotásokkal ? Egyike a legnehezebb feladatoknak mindenütt és mindenkor az volt, hogy a fegyveres erő azzal a tisztelettel, azzal a rokonszenvvel viseltessék a népképviselet iránt, amely szükséges ; szükséges a hadsereg érdekében, szükséges a közszabadság érdekében, szükséges a közbiztonság, a politikai béke érdekében. Mindig nehéz ez, mert a tiszt, a fegyelemhez szokott tiszt a tett embere, rendesen lenézi azt a »civil bagage<<-t, amely itt politizál, kritizál, főnökeit néha mosdatlan szájjal is letárgyalj a; mert hiszen a nép nincsen arra kötelezve, hogy csupa jómodora embereket válasz szón meg, és igy előfordul, hogy bizony jó gorombán megmondják a valóságot, esetleg a katonai intézményeket kritika tárgyává teszik, esetleg azokat a személyeket is, akik iránt való engedelmesség van a katona vérében. Természetes tehát, hogy kifejlődik a két elem közt bizonyos ellenszenv, nehéz ez ellen küzdeni. Ez mindenütt a világon előfordul, hát még ott, ahol a tisztikarnak olyan nagy része nem tartozik azon állam kötelékébe, azon nemzethez, amelynek itten a képviselőháza van. Üdvös-e, helyes-e, okos-e, a köteles előrelátással megegyeztethető-e ilyen körülmények között aktiv tiszteket ide beállítani, hogy rendőri funkcziót végezzenek ? Hiszen természetes, hogy nem valami szép látvány, amikor a képviselők dühöngenek, kiabálnak, gorombáskodnak, — akár kormánypárti legyen az, akár ellenzéki — amikor a szenvedélyek felébrednek a képviselőházban, bizony akkor kellemetlen jelenetek vannak. Mire ide beállítani a tiszteket, hogy ezt lássák ? Minek nekik feladatukul kitűzni, hogy ilyenkor kiczipelhessék a képviselőket ? Minek megengedni azt, hogy ő itt tiszti becsületét, amelyet én is tisztelek, de amelyet egy hajszállal sem tartok különbnek, mint az én becsületemet, külön megvédhesse kardjával, amit másnak tenni nem volna szabad ? Minek benne azt a fogalmat nagyra nevelni, hogy ő kardjával itt a magyar parlament szentélyében ur ; aki őt sérti, azt joga van neki levágni. Szabad-e a hadseregbe ilyen szellemet nevelni, okos dolog-e ez, hazafias dolog-e ? De árt továbbá a tisztikarnak azáltal is, hogy félszeg helyzetbe hozza egyes tagjait. A tiszt megszokta — szükséges is okvetlenül — hogy minden összeütközését bizonyos strikt lovagiassági szabályok szerint intézze el. Itt beállítják a tisztet olyan szolgálati viszonyba, amelyben ez igen sok esetben alig lesz megvalósítható, mert amint híva-