Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.
Ülésnapok - 1910-436
28 b36. országos ülés 1913 február 2h-én f hétfőn. személyem eüen irányultak és egyéni becsületemet támadták meg. Ezekre nézve a bíróság a bizonyításnak helyt adott, azonban a vádlók a szó szoros értelmében megszöktek a bizonyítás elő] (Ugy van ! Ugy van !) és így azt hiszem, ezek a kérdések rám nézve teljesen tárgytalanokká váltak. A második csoportba tartoztak azok a vádak, amelyek politikai természetűek és a melyek, meg vagyok győződve, nem annyira azért emeltettek, hogy azokkal én sujtasam, hanem alkalmasaknak látszottak arra, hogy általam és ezen az utón a nemzeti munkapárt presztízse és tekintélye az ország népe előtt tönkretétessenek. (Ugy van! Ugy van I a jobboldalon.) Ennek következtében kétszeresen kötelességem nekem, akinek szerencsém van e párt élén állani, ezekkel a vádakkal foglalkoznom és ezeket tisztáznom. (Halljuk. ! Halljuk !) Mielőtt erre áttérnék, legyen szabad kijelentenem, hogy én a legnagyobb és — bocsánat a kifejezésért — a legutálatosabb hipokrizisnek tartom azt, hogy olyan emberek, akik politikai szereplésükben elégszer meggyőződtek a jjártkasszák létezéséről, akik ezt igénybe is vették, sőt olyan emberek, akik mikor ehhez a párthoz tartoztak, ennek pártkasszáját igénybe vették, most farizeusi arccal, égre fordított szemekkel dörögnek a pártkassza intézménye ellen és kutatják a proveniencziáját azoknak a pénzeknek, amelyek a pártkasszába befolynak. A vád, amelyet elleném emeltek s amelyet, miután a bíróság nem találta magát arra nézve kompetensnek, három gróf ur az ellenzék részéről magáévá tett. a következő (olvassa) : »Lukács László a Magyar Banktól négy milliót felülhaladó összeget kapott különböző, az állam és a bank között történt üzletek, szerződések és egyezségek megkötése alkalmával és a sószerződés meghosszabbítása alkalmával. Ezt az összeget, habár állami tisztviselő nyugtázta is, Lukács László soha az államkincstárba nem szolgáltatta be, azzal soha mint állami pénzzel el nem számolt.<< Erre a vádra én egyszerűen és röviden azt mondhatom, hogy sem én, sem az alattam álló tisztviselők, amig a pénzügyministeriumot vezettem, — mert erről az időről van szó — sem négy miihót, sem négy krajczárt ilyenféle szerződésekből át nem vettünk, kezünkbe nem jutott, ennélfogva nem is voltunk abban a helyzetben, hogy azt az állampénztárba szállítsuk, hogy arról mint állami pénzről elszámoljunk. Ezzel a nyilatkozattal, t. ház, be is fejezhetném felszólalásomat, annál is inkább, mert hiszen a tények, amelyekről itt szó van, az 1910. évre vonatkoznak, tehát oly időre, midőn én nem voltam ministerein .öli, midőn én pártkasszát nem kezeltem, midőn én a pártkassza dolgairól informálva nem voltam s ennélfogva engem egyénileg ezek a dolgok nem is érdekelhetnek. De nehogy félreértésre szolgáltassak alkalmat, készséggel kijelentem, hogy azon tisztelt barátommal, ki akkor az ügyek élén állott, teljes mértékben vállalom a felelősséget mindazért, ami az ő ministerelnöksége idejében történt. (Élénk helyeslés, tetszés és taps.) A lényeg azonban a vádban nem az, hogy folyt-e be a pártkasszába valami pénz, vagy nem ; a lényeg az, vájjon folyt-e be oda jogosulatlanul állami pénz, (Igaz! Ugy van!) folyt-e be oda olyan pénz, mely az állam tulajdonát képezte, folyt-e be oda olyan pénz, a melynek, ha oda nem folyt volna be, az államkasszába kellett volna befolynia. (Elénk helyeslés. Felkiáltások: JJgy van ! Ez a lényeg !) Azt hiszem, ez itt a kérdés, és azt határozottan tagadom, hogy ilyen pénz akár esak egy krajczár is a pártkasszába befolyt volna. Hiszen arra, hogy az állam valamely szerződésből, vagy valamely ügyletből kifolyólag valamely fizetésre igényt tarthasson, arra mégis csak valami megállapodás, valami előzetes stipuláczió szükséges, valamely jogalap megállapítása, amely jogalapon az a jíénz az államkincstárt megilleti. És én hivatkozhatom a pénzügyministeriumnak és a kincstári jogügyi igazgatóságnak összes tisztviselőire, akik résztvettek annak a bizonyos sószerződésnek megalkotásában, és nyilvánosan felhívom őket: nyillatkoztassák ki, vájjon akár a régi szerződés megkötésekor, akár az uj szerződés megkötésekor volt-e egyáltalában egyetlen szó arról, hogy a szerződésben stipulált összegeken kívül, a mi nyilvános, akár csak egy krajczár is kiköttetett volna mint olyan, melynek a pártkasszába kell ebből az inczidensből befolynia. Én azt hiszem, hogy ezek az urak, ha a törvényszék ebbe a kérdésbe belement volna, a törvényszék előtt eskü alatt bevallották volna, hogy ilyen stipuláczióról, ilyen megállapodásról soha nem volt szó, és hogy nem is lehetett szó a dolog természete miatt. Hogy ezt a kérdést tisztábban lássuk, szükséges, hogy egy kissé kiterjeszkedjem a sószerződés lényegére. (Halljuk! Halljuk!) A sószerződést is az a körülmény tette szükségessé, hogy a kincstár meggyőződött arról, hogy a sóelárusitásban, amint az kincstárilag folytattatott régebben, sok hiány van, és hogy a kincstári elárusitás mellett a közönség sóigényének kielégítése nem történhetik meg kellő módon, és ennélfogva szüksége mutatkozott annak, hogy az kereskedelmi alapokra fektettessék, ami a doxog természetének inkább megfelel. Ennek következtében megindultak a tárgyalások, és létrejött régibb időben egy szerződéses megállapodás az akkori u. n. Kereskedelmi Készvénytársasággal, amely megállapodásnak az volt a lényege, hogy ez a társulat átveszi az egész kincstári sókezelést és sóelárusitást, magára vállalja tehát a sómanipulácziót, nevezetesen őrlőmalmok felállítását, raktárak létesítését, a brikettgyártást, azután a marhasó előállítását, az ipari só denaturálását és egyáltalában mindazokat az ipari és kereskedelmi funkcziókat, amelyek ezzel a dologgal kapcsolatosak.
