Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-429

4-29. országos ülés Í9Í2 egyelőre kicsatolom, és egyelőre csali egész röviden kívánok foglalkozni azon megjegyzésekkel, amelyek a törvény reformjára vonatkoznak, legyen szabad főleg egy szempontot kiemelnem. , Sándor Pál, igen t. képviselőtársam a törvények egész komplekszumát meglehetős vehemencziával támadja és kiemeli azokat a hibákat, amelyeket ebben a törvény-komplekszumban talált. Én konezedálom, hogy egy olyan nagy terjedelmű, az adókra kiterjedő törvényhozás, mint az 1909. törvényhozás, hibátlan nem lehet; nagyon sok hiányát látom magam is. De mégis azt hiszem, hogy az a sötét világitás, amelybe Sándor Pál igen t. barátom ezeket a törvényeket helyezte, a tények nek teljesen nem felel meg. Csak néhány momentumot kivánok kiemelni e részben. Sándor Pál igen t. barátom megemlítette azt, hogy a kereseti adónál a létminimum 800 K-val van fikszirozva, és hogj^ a progresszivitás, amely tényleg igen gyakran és sokak által vétetik védelembe, igazán úgyszólván az egész adótörvényben nem érvényesülhet, mert az az egy és két százalékos adókulcs, amely az ezer és kétezer korona között levő jövedelemre nézve fiksziroztatott, olyan minimális jövedelmeket terhel, hogy komoly progreszszivitásról beszélni nem lehet. Ebben a kérdésben, t. ház, én teljesen osztozom Sándor Pál igen t. barátom felfogásában, de figyelmeztetem őt egy körülményre. Ezeknek az intézkedéseknek igazi jelentősége azokban az elvi előnyökben rejlik, amelyeket azok tartalmaznak. Mert hogy a magyar adóztatás egész komplekszumába a létminimum, ha ma még nem is elegendő alapon, a progresszivitás elve pedig a kereseti adónál tényleg igen könnyen megtámadható bázison vitetik is be, ez magában véve nagy jelentőségű elvi vívmányt jelent, mert ezeknek az intézkedéseknek meg van az az inherens erejük, hogy a törvények későbbi fejlődésében maguk is fejlődést mutatnak, eltekintve attól. — hiszen a pénzügyminister ur maga is kijelentette — hogy a tényleges pluszt a pénzügyminister ur épen a létminimum emelésére és a progresszivitás fokozására fogja forditani. Csak röviden emlitem meg, hogy az a kifogás, amelyet Sándor Pál igen t. barátom a házadónál az annuitásnak le nem vonhatására nézve felhozott, nem áll meg. Az annuitás törlesztési kvótájának le nem vonása a házadónál igen természetes következménye annak, hogy ez a törlesztési kvóta tulaj donképen az adófizetőnek tőke visszafizetés; önmaga részére, mert ennek fizetése által az a tőke, amely a házat terheli, csökken és az ő tőkéje növekedik. Ez természetes dolog, s ennélfogva ezt kifogás alá vonni nem lehet. Azzal, amit Sándor Pál igen t. barátom a kereseti adó pótkivetésére nézve mondott, lényegében egyetértek. Nem akarok jelenleg ezzel a kérdéssel hosszasabban foglalkozni, de a magam részéről az egész kérdésnek egyik legsúlyosabb momentumának tartom azt, hogy a pótkivetés a kereseti adónál a törvénybe felvétetett. Áttérek, t. képviselőház, ezek után arra a deczember 17-én, kedden. 515 kérdésre, amely talán a jelen pillanatban mindnyájunkat a legélénkebben foglalkoztat, tudniillik az adóreform elhalasztásának kérdésére. (Halljuk! Halljuk !) (Az elnöki széket Beöthy Pál foglalja el.) Egész nyíltsággal jelentem ki a t. ház szine előtt, hogy én azok közé tartozom, akik a jelen rendkívül súlyos közgazdasági viszonyok közt az adóreform életbeléptetésének elhalasztását 1914 január 1-éig a magam részéről kívánatosnak, helyesnek és indokoltnak tartottam. Indokoltnak tartottam azért, mert tényleg egészen kivételes közgazdasági viszonyok közt vagyunk, úgyhogy igen messzire kellene visszamennünk a magyar közgazdaság történetében, hogy ehhez hasonlót találjunk, sőt nem hiszem, hogy a krizis intenzivitásának érvényesülése tekintetében, a krizis lappangó voltának kellemetlen következményei tekintetében ehhez hasonló viszonyokkal valaha a múltban találkoztunk volna. (Igaz! ügy van!) Az a nagyon súlyos nemzetközi politikai helyzet, amely a Balkán-háború alakulása következtében a monarchiát a krizisnek talán legexponáltabb részesévé tette, oly helyzetet teremtett a közgazdasági életünkben, melyet a már megelőző években hosszasan megnyilvánult pénzszűke úgyis meggyöngített fejlődésében, erejében, hogy most igazán rendkívül nehéz viszonyokkal állunk szemben, amelyek minden tekintetben kivételes figyelmet érdemelnek. A közgazdasági életnek nincs és nem lehet nagyobb ellensége, mint a bizonytalanság. Az a bizonytalanság, amely napról-napra más színben tünteti fel a jövőt, amely egy fertőző betegség erejével támadja meg a közgazdasági élet egész testét és bénítja meg annak egyik szervét a másik után a félelem fokozásával, a bizalom elhalásával, egészen ferde és egészen helytelen képzetek kialakulásával. És talán rombolóbban egy tényleg már bekövetkezett közgazdasági katasztrófa sem hathat egy közgazdasági életre, mint épen maga a bizonytalanság, amely leköti, elsorvasztja a közgazdasági élet minden nyilvánulását. (Ugy van !) Ez volt az a szempont, amelynél fogva én nagyon czélszerünek tartottam volna azt, hogy ez az életbeléptetés 1914 január 1-éig elhalasztassék. Helyesnek és kívánatosnak tartottam volna azért is, mert elvégre ez a reform, amelynek elvi alapjait magam részéről természetesen helyeslem, ez a reform mégis csak elsősorban azokat az osztályokat — értem ez alatt a kereskedelmi és iparososztályt — fogja terhelni, amelyek a jelen viszonyok szomorú hatása alatt, a hitelkrizis következményei alatt legtöbbet szenvedtek és amely osztályoktól, a jelen viszonyok józan és a körülményeknek teljesen megfelelő megítélését elvégre követelni alig lehet és érthetőnek kell tartani, hogy épen ezek részéről indult ki a mozgalom az adóreform elhalasztása tekintetében. Helyesnek tartottam azért is, mert hiszen 65*