Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-424

410 424. országos ülés 1912 deczember 11-én, szerdán. tovább nem mehetnek, mert az egyetemi tanárság csak ritkán nyílik meg a középiskolai tanárok előtt s mintegy különálló pályának tekinthető. Azt lehet tehát mondani, hogy a tanárok, működésükhöz, társadalmi feladataikhoz képest, tényleg nem részesülnek kellő dotáczióban, s épen ezért e tekintetben is bátorkodom kifejezésre juttatni egy óhajtást, amely hogy figyelembe vétessék, azt a tanárok nagyon is megérdenűik. (Halljuk/) T. ház ! Elismerem, hogy 30 évi működés után talán nem minden tanár szorul rá a nyugalomra, különösen akkor, ha gondoskodás történik arról, hogy a tanárok egyetemi pályájuknak elvégzése után nyomban alkalmazást is találjanak, sőt tényleg van abban valami, hogy a munkához szokott ember nem is érzi jól magát, ha munkás életét egyszerre teljes munkátlanság váltja fel, de arra igenis rászolgál a tanár, hogy munkáján előrehaladott korában könnyitsünk. (Helyeslés.) Azt hiszem, hogy ezt a kérdést ugy lehetne megoldani, ha a tanárnak, mondjuk, 25 évi működés után . . . Egy hang : Penziót adunk ! (Derültség.) Giesswein Sándor: Nem penziót, hiszen épen azt mondom, hogy nem akarom őket teljes nyugalomba helyezni, mert épen a munkanélküliség nem is boldogító mindig. Hanem tanóráik számának leszállítását tartanám czélszerűnek, mondjuk 18 óráról 12 órára. Ezáltal két czélt érhetnénk el. Egyrészt megmaradhatnának azok az öreg, kipróbált tanárok, akik nagy tapasztalatokkal rendelkeznek, másrészt módot nyújthatnánk arra, hogy fiatalabb tanerők is kineveztessenek, akik a modern szellemet hoznák magukkal az iskola falai közé. (Helyeslés.) Egyfelől az értékes tapasztalatok, másrészről a modern szellem adná meg együttvéve azt az igazán szerencsés vegyüléket, amely közoktatásügyünknek nagy hasznára válnék. (Élénk helyeslés.) Még csak azt akarom röviden felemlíteni, amiről ugy a pénzügyi bizottság jelentése, valamint az előadó ur is különösen megemlékezett. (Halljuk!) Én is örömmel üdvözlöm azt, hogy görög-katholikus testvéreinknek egy régi óhaja teljesült. Annyival nagyobb öröm tölt el engem e felett, mert az a megoldási mód, amelyet erre nézve találtak, megegyezik azzal, amelynek eszméjét én már talán 18 év előtt egy dolgozatban, ugy tudom, mint első, felvetettem, amely azonban akkor maguknak a görög-katholikusoknak sem tetszett. Én ugyanis, a keleti egyház rítusának követelményeit figyelembe véve, akk *r mint igazán legegyszerűbb és senkinek féltékenységét fel nem ébresztő megoldási módot azt ajánlottam, hogy a magyar anyanyelvű görög-katholikusok a mise, a liturgia lényeges részében vegyék át az ó-görög nyelvet, amely nyelven annak idején Szent Chrisostomus és Szent Vazul ezt a liturgiát összeállította. Nem akarok abba a kérdésbe beleavatkozni, hogy vájjon az egyházmegye limitácziójánál, amint maga a minister ur is emiitette, nem történhetnek-e esetleg bizonyos tévedések, amelyeket elvégre ki lehet igazítani, azonban maga a nyelv olyan, amelyet mint helyes megoldási elvet, mindenkinek el kell ismernie. Azt hiszem, legkevesebb okuk van e miatt — mindig magát az elvet értve — román testvéreinknek panaszkodniuk, (Ugy van! ügy van !) mert hiszen a történelemből ismert dolog az, hogy román testvéreink egészen a XVII. század közepéig a szláv nyelvet használták mint oltárnyelvet (Helyeslés. Mozgás és ellenmondások a nemzetiségek padjain.) és hogy 1643-ban Rákóczi György fejedelemsége alatt épen a magyar kultúra területén jött létre a mostani román liturgia, és ez nagyon helyes dolog is volt. Pop Cs. István : Már 1239-ben beszéltek sze.i a nyelven! Giesswein Sándor: De mint hivatalos liturgikus nyelv csak ezen idő óta szerepel! Pop C. István : Hat század óta. (Mozgás és zaj. Halljuk! Halljuk!) Giesswein Sándor: Ezt csak azért mondom, hogy : quod uni justum, alteri aequum. Én volnék az első, aki mindenben egyetértenék román testvéreimmel, ha ők amiatt panaszkodnak, hogy valamely hitközséget meg akar valaki akadályozni abban, hogy azt a nyelvet használhassa, amely őt közjogilag és egyházjogilag megilleti. De ott, ahol sem román, sem szláv nyelven nem beszélnek, egészen természetes dolognak tartom a visszatérést mintegy arra az ősi nyelvre, amelyen ezek a szent könyvek, ezek a liturgikus könyvek megírattak. S ez joggal semmiféle nemzetiségi érzékenységet nem válthat ki, még akkor sem, ha ez a liturgikus nyelv a magyar volna, abban az esetben, ha az illető hitközségben magyar az anyanyelv, mert manapság nem kérdezzük azt, hogy öregapáink milyen nyelvet beszéltek, csak az számit, hogy a hitközség többsége jelenleg müyen nyelven beszél, a görög és magyar nyelv senkit sem bánthat; ahol pedig vannak itt is, ott is minoritások, ott meg lehet találni a módját annak, hogy legyen egyszer így, legyen egyszer ugy, egyszer görög-magyar, máskor román vagy szláv nyelven. És ezt nemcsak egyházi, de kulturális szempontból is üdvözlöm, azért, mert ezáltal a magyar klérusnak egy része közvetlen kontaktusba jön a régi görög kultúrával, ami általános kulturális fejlődésünk szempontjából csak örvendetes dolog. Én csak azt teszem hozzá, hogy óhajtanám, hogy amint ez a kívánság végre teljesült, ugy a katnolikus körökben már többször kifejezésre jutott kívánság egy szegedi vagy pozsonyi püspökség felállítása iránt szintén megvalósuljon, ami nem kerülne valami nagy fáradságba és semmi költségbe, mert hiszen nem szükséges, hogy minden püspök milliókkal rendelkezzék. Mindezen kérdések megoldását én egytől várom : a katholikus autonómiától, amit igényel a mi katholikus közéletünk, igényelnek a mi egyházi ügyeink és igényű a párbér rendezése, ami lelkipásztorkodás szempontjából és szocziális szempontból nagyon szükséges dolog. Mindez csak a katholikus autonómiában történhetik meg. És