Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-416

bl6. országos ülés 1912 deczember 2-án, hétfőn. 219 tátott 1911-ben a szegényügyie, ami fejenkint 2.33 márkának felel meg. Ha tehát a külföldi, nevezetesen a németországi nagy városokéval hasonlítjuk össze a mi szegényápolási költségünket, akkor azt lehet mondani, hogy körülbelül csak egyharmad részét teszi ez ki annak, pedig azt hiszem, hogy a szegénység talán még sokkal nagyobb, a tömegnyomor sokkal ijesztőbb minálunk, mint a külföldön, és a munkanélküliség is sokkal nagyobb itt, különösen a mostani viszonyok'között. (Ugy van!) De Budapest székesfőváros azért még mindig igen előkelő helyet foglal el, ha a szegények istápolására forditott költségeit egész Magyarországnak hasonló czélu költségeivel vetjük egybe. (Halljuk !) Magyarországon 1908-ban — ezen évről szólnak statisztikai adataim — összesen 3,433.000 K-át fordítottak a szegények istápolására, amely összeg fejenként 1'07 K-nak felel meg. Ez pedig nagyon kevés. Ez az eredmény akkor, ha csak a városokat vesszük figyelembe, mert azok még előnyösebb képet mutatnak e tekintetben, ha azonban tekintetbe vesszük az egész országot, akkor ez a skála még lejebb száll. Ebből bizonyára arra a következtetésre jutunk, hogy a szegényügy rendezése nagyon égető dolog. És tényleg azt látjuk, hogy azok a szegények, különösen azok a szegény betegek, kik ápolásra szorulnak, akárhányszor teljesen elhagyatottak, mert hiszen kórházaink, sajnos, tömve vannak és utóbbi időben vidéki városokban is előfordul az, hogy szép kórházakat létesítenek, de azok még a pillanatnyi szükséglet kielégítésére sem elegendők. Ez igen szomorú dolog, különösen az elmebetegek tekintetében, pedig itt nemcsak egyéni, hanem társadalmi bajról is van szó. Egy sajnálatos tünemény, amely talán a mi társadalmi viszonyainkkal és izgalmas életünkkel is összefüggésben áll, de amely bizonyosan az alkoholizmussal is összefügg, az, hogy az elmebetegek száma rémítő, ijesztő módon szaporodik. Én magam is láttam vidéki kórházakban, hogy kevésbbé veszedelmes elmebetegeket mindenféle más pavillonokban helyeznek el, akiknek tábláján látható ez a felírás : psychosis. A laikus nem tudja, de a beavatottak tudják, hogy ez elmebetegséget jelent. Pedig hányszor látjuk, halljuk és olvassuk, hogy az ilyen elmebetegek, akiket elbocsátanak, ha csak féligmeddig is elbocsáthatók, és akiknek helyére már van öt-hat uj jelentkező, visszatérve családi körükbe, akárhányszor, amikor régi bajuk megint kitör rajtuk, családjuk vesztére vannak. Itt tehát égető szükség van a segítségre. itt nem szabad késlekednünk, nem szabad takarékoskodnunk, mert itt egy nemzeti baj orvoslásáról van szó. (Igaz ! Ugy van !) Egy másik dolog, ami ilyen szegény betegek ápolásánál igen sokszor előfordul, az, hogy igen sok időbe kerül, amíg annak a szegény embernek illetőségét ki tudják nyomozni. Az éhen halhat szegény, mert míg a sok mindenféle apparátuson keresztülmegy az ő ügye, eltelik két hét is és ha valahogyan gondoskodás történik is az illető elhelyezéséről, a táplálásáról azonban semmiképen gines gondoskodva. Azért sürgős dolog volna a tekintetben intézkedni, hogy már az illetőség megállapítása előtt is ilyen esetekben a segélyezés minél előbb megtörténjék. Hogy a mi szegényápolásunk nem haladhat kellő mértékben előre, annak egyik oka abban is rejlik, hogy mintegy 30 milliót adnak ki a szegényápolási alapból, amelyet azonban az 1898 : XXL t.-czikk 9. §-ának e) pontja értelmében tulajdonképen az államnak kellene megtérítenie. Épen ezért nem tudom eléggé sürgetni azt, hogy a szegényügy tekintetében minél előbb törvényes intézkedés is történjék. És egy másik dolog is van, amely ezzel szintén összefügg, amelyet itt e házban már több ízben felhoztak és amelynek tekintetében a törvényhatóságok is ismétlik panaszaikat s ez a csavargók ügye, nevezetesen az úgynevezett czigányügy. Egy rendezett államnak, jogállamnak gondoskodnia kell arról, hogy czivilizált nép lakja egész területét. Nem tudom elfogadni azt, amit sokan mondanak, hogy a czigány nép már olyan természetű, hogy faji természete a csavargás, nem tud hozzászokni a rendes munkához. Azt hiszem : vannak példáink, hogy a ezigányok egy része hozzá tud szokni a rendes európai viszonyokhoz. Hiszen mi magyarok mulatni és tánczolni sem tudunk czigány nélkül. Másik részük pedig a kézművesiparban fejt ki szorgalmat. Tudjuk, hogy azt a csoportot, amely a múlt esztendőben nagy külföldi kurzusról jött haza s itt Magyarországon akart megtelepedni, csavargás miatt kiutasították, csak azért, mert volt pénzük ; azok a ezigányok pénzt hoztak ide és itt akartak tovább dolgozni, míg mások, akik inkább elveszik és elcsenik a pénzt, szabadon csavaroghatnak az országban. Én ezért nem őket rovom meg, hanem azt a szocziális elmaradottságot, amelyben leiedzenek és amelynek következtében egészen más társadalmi fogalmaik és gondolataik vannak mint nekünk. Van egy ismert adoma arról, hogy a járásbiró megfedd egy czigányfiut, mert találtak nála valamit, és azt mondta a biró a fiúnak : Hát te nem tudod, hogy a máséhoz nem szabad nyúlni ? Azt válaszolja a czigánygyerek: De kérem alásan, mihez nyúljak, mikor minden a másé ? (Derültség.) Egészen termesztés psychologia ez. Lehet mondani, hogy a kóborczigányok tulaj donkép alacsonyabb társadalmi klasszifikáczióban vannak, mint mi. Még nem telepedtek le, még a Tégi nomád életet folytatják. De manap Magyarországon nincsenek szabad legelők, ahová mindenki viheti a marháját, ahol legeltetheti a lovát, szóval egy nomád nép számára tényleg Magyarországon ez idő szerint nincs hely, és az a czigány még most is ugy viselkedik, mint 300—400 év előtt, amikor számos szabad, gazdátlan jószág volt. Akkor szabadon űzhette a kóborlást, semmiféle törvénybe nem ütközött. A mai körülmények közt már ezt nem lehet megcselekedni. Az Egyesült-Államokban 28*