Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-415

194 415. országos ülés 1912 november 30-án, szombaton. az semmi egyebet nem tesz, mint azt, hogy társul az ellenséggel! (Igaz! Ugy van ! Tapsok.) Sőt az, aki ilyenkor, amikor minden erőt egyesíteni kell, összes erejét abban meriti ki, hogy ellentéteket szít, amikor a nemzet igy magában áll barátok, támasz és segítség nélkül, amikor annyi belső bajjal is kell megküzdeni, az rosszabb ellenség az ország területén belül, mint az az ellenség, aki kívülről jön, mert a külső ellenséggel szemben talán tudunk győzelmet elérni, de a belső ellenség sohasem fog nekünk hasznot hozni. A fekete sereg Mátyás király alatt a törökkel verekedett. Megérdemelte a zsoldját, büszkén hordozta nevét és a királyi kitüntetését. Mátyás halála után nem kapván zsoldot, elment a magyar Alföldre, rabolt, pusztított, gyújtogatott és akkor a nemzet azt mondta: nekem előbbrevaló a szabadulás a belső ellenségtől. Nem a török ellen küldték Kinizsit, hanem a fekete sereget kellett lemészárolnia. Ugy lemészárolták, mint ahogy a törökök a janicsárokat. Igaz, hogy mindkét esetben a nemzetnek volt vesztesége, de a belső ellenségtől mégis megszabadult, a gyilkosokat hamarább irtották ki, mint a határon túl levő ellenséget. (Helyeslés.) Az a politika, hogy egy becsületes küzdelemben hazafias érdemeket szereztünk, nem jogosít fel senkit arra, hogy veszedelmes időben a harcz czégére alatt a nemzetet pusztítsa, a nemzetnek' erejét fogyassza és a nemzetben viszálykodást és egyenetlenséget szítson. (Igaz! Ugy van!) T. képviselőház! Kijelentem, hogy minden módon és minden körülmények közt a béke mellett vagyok, azon feltétellel, ha nemcsak nem csináltatik vissza az, ami itt történt a rendcsinálás érdekében, hanem egy becsületes demokratikus választói reformmal és egy becsületes házszabályrevizióval a parlamentarizmus mindkét hiányzó alapját megteremtjük, mely hiányzó alapot szemrehányásként hoztam fel a túloldallal szemben s amelynek megteremtése elsőrendű kötelesség. De az a békesség, amely derékbeadással jár, s amely örökösen csalogatást involvál maga után, amelyiknél az egyik oldal minél lojálisabban mutatja — nem a maga, hanem az ország érdekében, — hogy akar békét kötni, a másik oldal pedig ezzel szemben annál elvakultabban és annál nagyobb önbizalommal utasítja vissza a békét, nem a kormánnyal és a többséggel, hanem a békét az országban és az ország javára : ez t. képviselőház nem békekötés, ez nem olyan helyzet, amelyért exponálni lehet magát az embernek. Mikor ilyen a politikai helyzet, akkor nemcsak az egyik oldalnak, hanem mindkét oldalnak kötelessége felejteni, egymásnak békejobbot nyújtani és a verekedést arra az időre fentartani, mikor a nemzetnek arra ideje, alkalma és szüksége van. T. képviselőház! Egy kifejezéssel jellemzem a dolgokat. Sokan azt hiszik, hogy mert nem tartottak ki az utón egész egyenesen, mert leszereltek annakidején 1906-ban és mert annakidején egy egyenes állandó harczban győzedelmeskedett ez a tábor, azért újra kell harczolni, mindig kell harczolni, mindaddig, míg megint újból felülkerekednek. Engedelmet kérek, sem a nemzeti küzdelem, sem az ellenzéki harcz nem csárdás, melyet a kaszinóban a szupé után a katonatisztek újrázni szoktak, egyiket a másik után. (Derültség.) ííem lehet azt mondani, hogy egyszer jártuk, azután megint újra megismételjük, egyszer a nemzet utánunk jött, majd ezután megint jön. Ezt a taktikát és harczmodort örökké vinni nem lehet. Azokat a szegény ellenzéki képviselőket, kiknek kiadják a jelszót, hogy menjetek a világ végéig a harczban, mert különben árulóknak fogunk nyilvánítani és jöjjetek, költsétek, áldozzatok, — azokat sajnálom és sajnáltam azelőtt is. Mert nálunk körülbelül ugyanaz a helyzet, ami a török hadseregben volt. A pasák nagyon jól élnek, (Derültség.) háremet tartanak, sok pénzzel rendelkeznek, palotában élnek, tele vannak jóléttel, kedvvel, egészséggel, de a szegény török katonának se fegyvere, se municziója, se kenyere nincs. T. képviselőház! Könnyű azt a hazafiságot csinálni, amit ezen az oldalon csináltak kettenhárman a saját nevük és czégérük alatt. Csinálták akként, hogy a saját pártjukból száz és száz exisztencziát pusztítottak el egy olyan harczban, melyről tudták előre, hogy győzni nem fognak, kárt hoz az országra, és amelyről tudták, hogy ezen félrevezetett barátaik a fogukat otthagyják. T. képviselőház! Igenis, a magyar politikai harczoknak az a jellemvonásuk, hogy itt bizonyos vezérek verekednek, a többiek, a közkatonák azután jobbra-balra kidőlnek, elhullanak, ki sántán-bénán hazakerül, ki otthagyja a fogát és rögtön mészszel leöntik a testét és eltemetik. . De az bizonyos, hogy akár győznek, akár elbuknak, azok a vezérek mindig jól jönnek ki a dologból, a közkatonák pedig mindig tönkre mennek. Évről-évre, évtizedről-évtizedre száz és száz, ezer és ezer magyar uri családnak ásta sírját ez a politikai marakodás. (Ugy van! Ugy van!) Vármegyéről-vármegyére meg lehetne nevezni azokat a kúriákat, a melyek elpusztultak s a melyekben jóhiszemű emberek azért pusztultak el, mert azt hitték, hogy kötelességük magukat a függetlenségi politika mellett exponálni, a helyett, hogy, mint másutt csinálják, demokratikus alapon, a szervezkedés erejére támaszkodva, szolidaritásban dolgoztak volna a nemzet érdekében. Éppen ezért, akkor, amikor a veszedelem sokkal nagyobb, mint gondolják, amikor olyan öreg uralkodónk van, akinek egészségét kímélni kell, s ha kíméljük is, akkor sem lehet tudni, hogy ilyen szomorúságokat, ilyen rázkődtatásokat