Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-408

ion 408. országos ülés 1912 István t. képviselő ur. Ö igen jól tudja azt, hogy akkor nem arról volt szó, hogy a rezoluczió megujittassék, mert az ellen én tiltakoztam volna legelső sorban azok után, amiket én itt a házban erről a kérdésről mondottam s amelyeket ma is lentartok. Tudja ezt Hazai honvédelmi minister ur, mert vele erről a kérdésről beszéltem, tudja Lukács ministerelnök ur, kivel nem egyszer beszéltem erről. Csak arról volt szó, hogy kihagyassék a törvényből a póttartalékosokra vonatkozó törvényre való hivatkozás abból a czélból, hogy ne kelljen feleslegesen ismételni azt, aminek értelmezése felett nem tudott megegyezni a magyar parlament Ö felségével, a királylyal. De maga az a rezoluczió, amely magyarázni akarta ezt a törvényt, az elejtetett, arról szó sem volt többé, ehhez teljesen hű maradt az az ajánlat. Nem arról volt szó, hogy a 88-iki törvény magyaráztassék, hogy a felségjogok tartalma magyaráztassék, pedig ez volt a rezoluczió, hanem az ellenzék megszégyenítésnek tartotta a többségre nézve is, hogy kénytelen újra a törvénybe belehozni azt a törvényt, amely érvényben van annak ismétlése nélkül is. Azt akarta elkerülni, hogy ne kelljen azt ismételni, de magához a lényeghez nem nyúlt. Ott nem volt abszolúte ultimátum az ellenzék részéről. De ha mégis elismerem, hogy legalább vitatható volt a kormány akkori állásjrontja a véderővel szemben, igazán kérem, mutassanak rá arra a veszélyre, amely bekövetkeznék, ha most ezt a rendszert nem folytatnák ; mutassanak rá azokra a nagy érdekekre, amelyek veszélyeztetva vannak, ha most ahelyett, hogy ezt a lehetetlen, czélhoz nem vezető rendszert folytatnák, a béke útjára lépnének. (Elénk helyeslés és jelkiáltások : Tessék !) Én nem látok semmit. Ottan az az akarat, vagy mondjuk, az a hit, hogy a parlamentarizmust ezen erőszakos utón meg lehet gyógyítani. Ez egy tévhit, ez teljesen lehetetlen dolog. Ez a mód, egy élethalálharcz folytatása a kisebbség és a többség között, olyan, amely meg nem szüntethető, amely elől kitérni nem lehet, ha a mai rendszert folytatni akarják. Nincs a világon parlamentarizmus, amely bárminő egészséges lett volna is ezelőtt, átélhetné ezt a szenvedélyes harezot. Ahol az ellentét a többség és a kisebbség között olyan fokú, ott a parlamentarizmus meghalt, akármily egészségesek volnának is annak alapjai. Hát hogyan gondolják, hogy czélt érhetnek ? Gondolják-e azt, hogy bármily módon az ellenzéket az országban ki lehet irtani '! (Felkiáltások: Nem ! Nem is akarjuk ! Csak a jütyülőJcet! Tegyék le a trombitákat.') Csalódnak. Szabad-e ezt a kísérletet megtenni ? Ugyebár nem. Gondolják meg, hogy ha van ellenzék az országban, itt is lesz ellenzék. Nemes Zsigmond: Legyen is ! Gr. Andrássy Gyula: Gondolják-e, hogy az az ellenzék normális tárgyalásokra lesz bírható olyan utón, hogy a vér a fejébe szökik, mikor bejön és a katonaságot látja ? (Zaj.) október 30-án, szerdán. Gondolják-e, hogy mi reparáczió nélkül tárgyalhassunk, mikor kidobatunk innen ebből a teremből, (Zaj.) ahová — legyenek meggyőződve — én ép oly szent hazafias érzést hozok, mint bárki más a világon, e földön és e házban ? Én, aki kötelességet akarok teljesíteni, (Élénk helyeslés. Halljuk ! Hálljuk !) és teljesíteni fogok, akár tetszik, akár nem tetszik, (Felkiáltások : De tetszik.) hogyan bocsáthatom meg, hogy önök. akik lehetnek olyan hazafiak, mint én, de semmi esetre sem nagyobbak, engem kidobnak innen karhatalommal ? (Felkiáltások: Magától ment ki!) Nemess Zsigmond : Nem dobták ki! Gr. Andrássy Gyula: Én tudom a legjobban. (Zaj. Halljuk !) Elnök: Csendet kérek ! Ne tessék a szónokot zavarni! (Halljuk !) Gr. Andrássy Gyula : Ha az ellenzék elfogadja azt az elvet, és belemegy egy olyan békébe, amely fentartja azt, hogy itt a jogszabályok fölött áll a többség akarata, az elnök akarata, hogy akkor, ha a többség és az elnök — akár a legjobb szándékkal, mit bánom én azt, az egészen mindegy — türelmét veszti és azt tartja, hogy ez hazafias kötelessége, akkor állami karhatalommal is kidobathat, akkor olyan szabályokat állit fel, a létező törvények, a létező házszabályok ellenére, amelyeket megvéd az állami karhatalommal; akkor, ha az ellenzék ezt az elvet elfogadja és belemegy olyan egyezségbe, amely ezt az elvet intakté meghagyja, akkor, tekintve azt, hogy alig hiszem, hogy itt a házban akadjon valaki, aki azt mondja, hogy kinn az országban, a választásoknál a kormány, a többség és a kisebbség teljesen egyenlő eszközökkel harezol — akkor az ellenzék tönkreteszi magát, nem a jelenlegit értem, mert ennek kötelessége, ha másként nem megy, tönkre is menni a harezban, mert hiszen, ha tönkremegy, lesznek mások, akik elveit képviselni fogják és végül győzelemhez fogják juttatni ; de mondom, ha elfogadja a házszabályok szentségével szemben, amely a kisebbségnek egyetlen palládiuma, elfogadja maga azt a módot, azt a jogi felfogást, hogy itt a többség akarata pótolja a törvényes rendet: akkor feladja az összes későbbi ellenzék jogait is, pedig ezt nem teheti, mert akkor inkább pusztuljon el. Hanem igenis, egy olyan békét kell kötni, (Halljuk ! Halljuk!) amely ezt az elvet megóvja, amely a jogrendet helyreállítja. Nekem semmi más követelésem nincs, de ehhez ragaszkodom teljes erőmmel, a végletekig. De akkor nem látszólagos dolgokkal kell ide jönni, hanem komolyan kell megtárgyalni a dolgot. Ha engem meggyőznek arról, (Halljuk! Halljuk!) hogy nem kell attól félni, hogy ez preczedens lesz; hogy nem kell attól félni, hogy ez ismétlődni fog; ha nekem bebizonyítják, hogy az a megoldás, amelyet önök hoznak, megóvja a jogrendet, a házszabályokat a jövő számára, akkor, bármilyen nagyfokú bizalmatlansággal viseltessem is a ministerelnök ur politikája iránt, — én nem