Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-363

60 363. országos ülés 1912 április 3-án, szerdán. tett fogadalmat és oldotta fel magát azon fogadalom alól, ez végre is magának a pártnak a belügye és bármily vonatkozásban álljon is ez a törvényhozással, e felett talán több-kevesebb szomorúsággal napirendre lehetne térni. De a munkapárt az uralkodópárt is. En nem hiszem, hogy tiszta véletlen lenne az, hogy a megyék egész serege, egyik a másik után, márczius 12-ike, márczius 20-ka körül határozattal leszögezte magát ahhoz, hogy csak olyan kormányt hajlandó támogatni, a melyik Héderváry grófnak a parlamentben kifejtett álláspontját követi a jövőre is. (Mozgás jobbfelől.) Mi kaezaghatunk Vadász Lipót t. képviselőtársammal együtt, de nem gondoljuk meg, milyen helyzetben van az a szegény Trencsénés Árva vármegye, a kik beugrottak, a kik határozatot hoztak. Mikor olvasom ezeket a megyei határozatokat, a nemrég elmúlt ellenállás jut eszembe, szinte halljuk, a mint a vármegyei határozatok megszavazásával együtt a várkapukat felhúzzák, csörögnek a lánezok, s a hajdúk olajozzák a sarkaikban csikorgó kapukat stb. (Elénk derültség) Most azokat a szegény vármegyéket mind csúffá tették, azonban mi bizunk abban, — ismerve a történelmi tradicziókat, hogy ezek a vármegyék csak a mindenkori uj kormányokat szokták üdvözölni — hogy reméljük, rövid idő alatt viszont fogjuk őket látni újból más kormányok üdvözlésénél, amikor belátják, hogy ők túlságosan elhamarkodva léptek a kormány támogatói és a neki bizalmat szavazók közé. Mi ezen az oldalon a kormánynak újból való helytfoglalását nem láthatjuk örömmel s nem üdvözölhetjük bizalommal. Kozma Andor: Igazán ? Ráth Endre: Igazán! És bármennyire kedélyesen méltóztatik venni ezt a dolgot, ennek komoly háttere van, mert a magyar nemzet és a magyar parlament oly válságos időben van, a melyből becsülettel, tisztességgel való kijutást mindegyik pártnak óhajtania kell és óhajtja is. Most azonban méltóztassék elképzelni, menynyivel megnehezedett ezen kibonyólodásnak útja és lehetősége az által, hogy most már többé semmi néven nevezendő Ígéretben, a mely a jelenlegi kormányelnök urnak ajkairól hangzik el, igazán nem tudunk annyira bizni, mint a mennyire egy kibonyolódást komolyan alapitani lehet. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Nem tudjuk soha, hogy a mikor a ministerelnök ur egy kijelentést tett, mint a milyent tett már a választói jogi kérdésben, a véderőtörvényre vonatkozólag, a készfizetésekre, vagy a rezoluczióra vonatkozólag, vájjon a végén nem fognak-e mindig előjönni azok a bizonyos előre nem tudott váratlan körülményekkel, a melyek a ministerelnök urat álláspontjának megváltoztatására kényszeritik. Ezt a rezolucziós kis történetet mi ugy tekintjük, mint egy rossz álmot, a mely a magyar parlament életén keresztülvonul. Ellenben ha önök felébredtek ebből a rezolucziós álomból és majd látnak és lát mindenki, a kinek látni kell, akkor azt fogják látni, hogy ez az oldal nem változott. Ez az oldal ma is rendületlenül áll eddigi állásfoglalása mellett (Ugy van ! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és a ministerelnök ur hiába jön vissza újból, rajtunk ez a körülmény nem változtat, mi megyünk a magunk utján tovább és csak egyre kérjük a ministerelnök urat, hogy tegye meg legalább azt az utolsó szolgálatot ennek a hazának : ne védje többé ezt a szegény magyar alkotmányt. (Elénk derültség, éljenzés és taps a szélsőbaloldalon. A szónokot többen üdvözlik.) Elnök : Szólásra következik í Lovászy Márton jegyző : Kovács Gyula ! Kovács Gyula: T. képviselőház! A lemondott Khuen-kormány, a midőn elveinek fentartásával, de a rezoluczió nélkül újra vállalkozott a kormányalakitásra, azt a kényszerítő körülményt, a miért a kormányt a rezoluczió nélkül is vállalnia kellett, két okban jelölte meg. Az egyikok érzelmi ok volt, a mennyiben arra hivatkoztak, hogy jó öreg királyunknak, a ki oly hosszú időn át alkotmányosan uralkodott, olyan óhajtását, olyan erős és sürgős kivánságát akarták teljesíteni, a mely nélkül a mi jó öreg királyunk tovább a kormányzás gondjait nem akarta vállalni. Szerintem érzelmi okoknak a politikában akkor, a mikor fontos, sarkalatos, a nemzet életébe vágó kérdésekről van szó, annál kevésbé van helye, mert hiszen nem én mondom azt, hogy a rezoluczió annyira fontos, annyira szükséges, annyira alkotmányvédő momentum volt, hanem az igen t. ministerelnök ur, az igen t. többség, sőt — a 48-as és függetlenségi pártot kivéve — a parlament egész összessége azon az állásponton volt, hogy rezoluczió nélkül pedig többé kormányzást vállalni nem lehet. Bármilyen tiszteletreméltók legyenek is tehát ezek az érzelmi okok, ezekkel nem lehet megindokolni azt, hogy egy ilyen fontosnak tartott, ilyen alkotmánybiztositékot képező rezolucziótól e miatt a nemzet elálljon. A másik ok az értelemnek szólott, a mennyiben többé-kevésbbé nyiltan a sajtóba és egyáltalában a köztudatba belevitték azt, hogy abban az esetben pedig, ha ebben a rezoluczió kérdésében a nemzet a királynak nem deferál és ez által megakadályozzák a királyt abban, hogy ő alkotmányosan tovább is kormányozhasson, más valaki fog következni, a ki más eszközökkel fogja a saját akaratát érvényesiteni. Én emlékezetébe hozom a t. képviselőháznak azt, mintha már a múltban is találkoztunk volna hasonló fenyegetésekkel. Talán emlékezik a t. ház arra, hogy báró Bánffy Dezső akkor, a mikor épen a véderőreform alkalmából az obstrukcziót legyűrni nem tudta, egészen nyiltan azt hangoztatta : most pedig én vagyok Magyarországon az utolsó alkotmányos ministerelnök. De nem is kell ilyen messze menni a múltban. Méltóztatnak rá emlékezni, hogy mikor az obstrukczióval szemben gróf Tisza István hasonló helyzetbe került, golyót és akasztófát emlegetett. Ezek az ijesztge-