Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-384

384. országos ülés 1912 május Sí-én, pénteken. 383 Ez az ember tehát kereshetne, dolgozhatna, és ha a katonaság őt kórházba viszi, akkor nyolcz hónapig nem dolgozik és ebből hátránya származik. Ha ott, ahol oly természetű bajok vannak, különösen venerikus betegségek, amelyek pár hét alatt begyógyulnak, beviszik az illetőket, akkor jó, mert néhány hét alatt és mindenesetre gyorsabban meggyógyul, ha szakszerűen kezelik és kórházban van. Sok nagyobb bajt lehet igy elkerülni és jobb volna, ha mindenkit, akinek otthon nincs megfelelő ápolása, kórházba vinnének. Erre valók a közegészségügyi intézmények és igy nem terjesztenének a betegek annyi ragályt. Az volna a leghelyesebb, de ezzel a szembajjal máskép áll a dolog, mert ez nagyon hosszadalmas betegség. A katonaságnál azonban ez meglehetős veszedelemmel jár. Ha egyszer kimondjuk, hogy az, aM egyiptomi szembajban szenved, katona nem lesz, akkor attól lehet félni, hogy hatszor annyi trachomás lesz. Látjuk, hogy most is szaporodik Magyarországon ez a betegség. A statisztikai adatok mutatják, hogy most is több a trachomás, mint azelőtt volt. Pedig az állam áldoz ezek gyógyítására, orvosokat tart, de szerintem az eljárás nem egészen megfelelő, mert egyszer-kétszer egy hónapban, vagy annyiszor sem fordulnak meg az orvosok a körzetben, egy-két ember megjelenik, nem nagyon ellenőrzik, hogy mindazok megjelennek-e, akiknek meg kellene jelenniök, nem sokat törődnek ezzel, a legtöbb esetben könnyen fogják fel ezt a dolgot. Szóval, a trachomásokra nézve leghelyesebb volna a kórházi kezelés. Nekem az a véleményem, hogy a katonaságnál, ha mégis mutatja a statisztika, hogy a beteg hadkötelesek nagyobb számmal jelentkeznek, azokat leghelyesebb volna valahol az országban összegyűjteni és külön kiképzés alá venni. Igy a könnyebbfoku trachomát egyúttal kezelnék és amellett a katonai szolgálatra is kiképeznék őket. Lenne egy trachomás csapat. Máskép nem tudjuk elejét venni, hogy ne szaporodjanak az ily betegek, mint ha a trachomás betegeket is besorozzuk. Már pedig ez a betegség nemcsak magára az illetőre veszedelmes, hanem nagyon sokat megfertőz. Nagyon helyes volna tehát a trachomásokat is besorozni — nem a súlyosabb eseteket értem — és bizonyos időn keresztül egy helyen csoportosítva őket, a gyógykezelés mellett katonának kiképezni. Akkor elmenne a kedve az illetőnek attól, hogy csak azért is megszerezze a betegséget, hogy meneküljön a katonaságtól. Mellesleg megjegyzem, hogy nagyon helyes volna, hogy akit ragályos betegségben szenvedőnek találnak a sorozásnál és nem válik be katonának, azt, ha nincs biztositék, hogy gyógykezelés alá véteti magát, fogja fülön az ottlevő polgári hatóság és vigyék be a polgári kórházba. Ennek igen nagy közegészségügyi előnyei volnának. Ezeket voltam bátor az orvosi kezelésre vonatkozólag megjegyezni. Emiitettem már, hogy a katonának harezképessége milyen fontos és hogy erre nézve legfontosabb tényező az, hogy a katona megfelelő táplálkozásban részesüljön. Annak a fiatal szervezetnek, mely még növekedésben van, több táplálékra van szüksége, különösen mikor nagyobb mozgást és erőkifejtést végez, mint egy befejezett emberi szervezetnek. Egy harmincz éves ember többet elbir kevesebb táplálkozással is, mint egy húsz éves fiatal ember. E tekintetben sok a kivánalom. Ujabban, 15—20 éve redukálták a kenyéradagot. Belátták, hogy 70 grammnál többet egy ember gyomra nem bir megemészteni; kevesbítették tehát a kenyéradagot és szaporították a húst. De ez sem sok, 190 gramm. Amig sütik-főzik és kezelik a konyhán, a husadagból 80—90 grammnál több nem marad. Hol veszik azt a mennyiséget, amit megkívánunk elméletileg, hogy 125 gramm fehérnye jusson egy emberre naponként ? Ha 50 főre főznek, akkor ugy tudják beosztani, hogy átlag 45 fillér esik ebédre, de ebből még esetleg reggelire is keü maradni egy kis levesnek vagy tejnek. Elképzelhető, hogy 45 fillérért milyen ebédet lehet ma nyújtani. Azt kérdezheti valaki, hogy hogyan él meg az a katona, mikor látunk tagbaszakadt huszárokat és bakákat és van nekik 16 fillérjük, amit más czélra adnak. A módosabb fiu hazulról kér és kap pénzt. Vannak ügyesebb emberek, pl. nekem volt egyszer egy lovászom, ki mikor berukkolt, nálam hagyta pénzét és azt mondta, hogy minden egy-két hónapban küldjek neki valamit belőle és aztán elég lesz az egész időre pótléknak, mert hallotta, hogy sovány a koszt és pótlék szükséges. De hamarább elfogyott a pénz, mint ő gondolta, mert azt irta : »Hiába, éhezünk !<< Az élelmesebb ismeretséget szerez magának (Derültség.) és akárhányszor megesik, hogy Budapesten a nagyságos asszonynak egy czombot adnak be a libából, a másik a hadseregé. (Derültség.) Mentől nagyobb lesz a hadsereg és a létszám, legyünk elkészülve, hogy annál többekkel kell megosztanunk a pecsenyénket. (Derültség.) Ezt nem is lehet rossz néven venni. A létszámemeléssel kapcsolatban előállanak egyéb szükségletek is, amelyekről emlékezetem szerint még nem volt szó. A katonákat fedél alá kell helyezni, ami eddig is nehéz kérdés volt, a jövőben még nehezebb lesz. A katonaságnak ugyanis a jövőben fokozott mértékben lesz szüksége kaszárnyákra, több katonát kell majd átmenetileg elszállásolni, ami természetesen ujabb terheket jelent. Ami a kaszárnyakéi dést illeti, a delegácziókban sok panasz volt amiatt, — a lapokból olvastam — hogy amig Magyarországon a városok és a vármegyék épitik a kaszárnyákat, addig Ausztriában közös költségen. Ki is mutatták, hogy különösen Galicziában és Boszniában épitenek közös költségen kaszárnyákat. Erre azután tréfásan valamelyik minister azt felelte, hogy majd ha meglesz a magyar hadsereg, a leszámolásnál a ránk eső részt visszaadják. Adná az Isten, hogy minél előbb megtörténjék ez.