Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-384

376 38L országos ütés 1912 de első felszólalása alkalmával maga a honvédelmi 1 minister ur elismerte, hogy ez szépséghibája a törvényjavaslatnak. Én hozzáteszem, hogy van mé^ több ilyen hibája is, de ezt az egyet ő is elismerte. Azóta sokat olvastuk a lapokban, hogy a honvédelmi minister ur Bécsbe utazott és hogy komoly tárgyalások vannak az altiszti kérdés megoldása tárgyában. Mindig vártuk, hogy a véderőj avaslat tárgyalása folyamán egyszer csak be fog nyújtatni egy törvényjavaslat az altiszti kérdés megoldásáról, sőt a vérmesebb reményüek azt mondják, hogy az egész javaslat vissza lesz vonva, ki lesz hagyva, ami nem oda való és rendezve lesz az altiszti kérdés is ; hiszen maga az hadügyminiszter ur is elismerte, hogy ezt a kérdést rendezni kell. Tulaj donképen miért merült fel az egész altiszti kérdés ? Hiszen eddig is voltak altisztek, eddig is volt azokra szükség. A kétéves szolgálat, amely a létszámot jelentékenyen szaporítja, már magában véve több altisztet kivan. Rövidebb lévén a szolgálati idő, gyorsabban kell kiképezni a legénységet és azért több oktatóra van szükség. Eddig a hároméves szolgálat mellett a gyalogságnál megfelelő altisztek voltak. Az a hároméves katona, káplár vagy szakaszvezető, igen jó oktató lehetett, úgyhogy nem kellett belőle továbbszolgáló vagy igazolvánj'os altisztet csinálni, az állomány maga szolgáltatta a szükséges tanitót, sőt hároméves közlegényt is alkalmaztak az ujonczok kiképzésénél. Az ujonczok nagyobb száma és a rövidebb kiképzési idő most szükségessé teszi, hogy több altisztünk legyen," mert most elesnek a három évet szolgáló altisztek. Az indokolásban ugyan benne van, hogy ezek visszatarthatok és három évi szolgálatra kötelezhetők, de mindenki belátja, hogy ez nehéz dolog ; mert senkit sem lehet büntetni azért, mert ügyesebb és tanulékonyabb a többinél, ennélfogva ez az eljárás igazságtalan és visszás volna s nagy visszatetszésre adna okot. Nehéz helyzetben van tehát a hadvezetőség, amikor altisztekről gondoskodni köteles. Ezt csak ugy érheti el, ha az altisztek helyzetén javit. Végre is, az az altiszti állás nem életczél. Az a tovább szolgáló altiszt, amellett, hogy bizonyos idő múlva megunja ezt, belefárad a szolgálatba, mert ez nehéz feladat, azután az altiszteknek csak egy bizonyos százaléka nősülhet, továbbá ezek az altisztek egész korán megrokkannak, hiszen ők is emberek, és nagyon sokan 30—40 éves korukban nem alkalmasak arra, hogy a gyalogságnál szaladgáljanak és csinálják azokat a marsokat és meneteket, amelyeket a csapatoknak végezniök kell. Az ilyen ember azután nyugalomra vágyik és más állásba megy. A törvénynek erre nézve van egy intézkedése. Az 1873 : II. t.-cz. gondoskodik az igazolványos altisztek elhelyezéséről. En azonban ugy vagyok értesülve, hogy a mai viszonyok között is alig lehet elhelyezni a2 ilyen altiszteket, másfelől pedig a törvényhatóságok torkig vannak ezzel az állapottal, mert rossz anyagot kapnak. május 31-én, pénteken. 1 Lehet ugyanis valaki nagyon jó altiszt, mégis rossz kezelő hivatalnok válik belőle, mert igen soknál hiányzik az előképzettség és mert sokan a katonaságnál megszokott formákat nem tudják levetkőzni többé. Pedig ezek miatt az altisztek miatt kell mellőzni olyan dijnokokat, (Ugy van ! halfélől.) akik méltán hivatvák pótolni a közigazgatásnál is a megfelelő erőket. Az altisztek azonban ezek elől elvesztik a kenyeret. (Igaz! ügy van ! halfélől.) Ugy tudom, hogy a honvédelmi minister ur, különösen ujabban, nagyon szigorúan ellenőrzi, hogy a törvényhatóságok ilyen kiszolgált, igazolványos altiszteket alkalmazzanak. De ha már most is nehéz ezeket elhelyezni, mi lesz később, ha ez a javaslat törvénnyé válik ? Van még egy hátrány, amit a törvényhatóságok méltán felpanaszolnak. Mert igaz ugyan, hogy a katonaság és a törvényhatóság között a nyugdij tekintetében megvan a viszonosság, de mégis, mikor fordul elő, hogy egy tisztviselő átmenjen a katonasághoz, s az ottani nyugdijat élvezze ? Ezzel szemben az igazolványos altisztek, jóllehet, hogy szolgálati idejük alatt nyugdij-járulékot nem fizetnek, a törvényhatóságoktól olyan nyugdijat kapnak, amelybe be van számítva összes, tehát a katonaságnál eltöltött szolgálati idejük is. Ebben bizonyos igazságtalanság van. Ezzel szemben most — amint hallottam — talán tízezerrel több ilyen utánszolgáló altisztre lesz szükség, akikből igazolványos altiszt válik idővel. Természetes, hogy ezeket, akik Magyarországra esnek, elhelyezni akkor, mikor ma is úgyszólván túl vannak tömve az állások, igen nagy nehézségbe fog ütközni. Ezt a kérdést tehát valahogyan meg kell oldani, és nem szabad igy készületlenül hagyni. Olvastam a megoldás többféle módozatáról, különösen arról, hogy az ilyen altiszteket bizonyos jutalomban, illetőleg végkielégítésben fogják részesíteni. Kapnak vagy 1—2, vagy 3 ezer koronát. Ez azonban évente körülbelül 10 millió költséget jelentene. Ebből is látszik, — bár én ezt csak lapokból olvastam s nem vettem részt a tanácskozásokban — hogy ez mindenképen nagyon nehéz kérdés. Itt sem marad más hátra, mint a külföld példáját figyelembe véve, altiszti iskolákat állítani fel. Németországnak, Francziaországnak vannak ilyen iskolái, amelyek a polgári iskoláknak megfelelő képesitést adják. Helyes volna, ha mi is létesítenénk ilyen iskolákat, hogy ezekben az altiszteknek bizonyos mellék-előképzést adjunk. Eszembe jut itt az, amit gróf Serényi Béla földmivelésügyi minister ur mondott, gondolom, budget-beszédjében, hogy ő kiszolgált altiszteket akar másféléves kurzusokon a gazdasági élet elemeire kiképezni. Ez helyes, de tessék azokat előbb kiképezni, tessék egészen fiatal, 14—15 éves gyermekeket kiképezni az alsóbb fokú gazdasági