Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-383

344 383. országos ülés 1912 május 30-án, csütörtökön. már régebben is. Tudjuk, hogy a Habsburgdinasztia megalapítója, Habsburgi Rudolf volt az, aki a ma is érvényesülő divide et impera politikáját érvényesítette, azt a politikát, amelyet a régi rómaiaktól vett át és amely abban kulminálj hogy az egyik fajt a másikkal kontrakarirozni,' féken tartani kell. Habsburgi Rudolf volt az, aki pl. a Babén bergiéktől elvette hitbizományokat. A magyar történelemből tujduk, hogy a magyarság volt az, amely Rudolf szerencséjét megállapította ; ott is Kun László hadakozott Cseh Ottokárral és pedig ugy, hogy Habsburgi Rudolf haderői csak madártávlatból nézték a küzdelmet, azután pedig az történt, hogy Habsburgi Rudolf hálából a fiainak adományozta Magyarországot, nem a Kun László fiainak, hanem a saját fiainak. Ez volt a hires Dank vom Hause Österreich, amelyet annyiszor báliunk emlegetni. A magyarság számtalan példáját nyújtotta annak, hogy mennyire ragaszkodik a dinasztiákon, mennyire kitűnik katonai erényekben, vitézségben és áldozatkészségben. Hiszen csak a legújabb történeti példákra kell hivatkoznom, — ujabbakra, mint aminőket az előbb emiitettem — amidőn Mária Terézia idejében elhangzott a hires vitám et aanguinem és annak ellenére, hogy Mária Teréziát védelembe vettük, megtörtént, hogy a hű Ausztria a bajoroknak meg akarta nyitni Bécs kapuit és a magyaroknak kellett ez ellen tiltakozniuk, azzal, hogy ne tegyék ezt, mert Bécsben kő kövön nem marad. Nem lehet azt mondani, hogy a magyar nemzet csak egy perczig is ellenséges érzülettel viseltetett a dinaszia iránt és nem lehet azt sem mondani, hogy minden áldozatot — lett légyen az akár pénzbeli, akár vérbeli áldozat — a dinasztia és igy a nemzet érdekében is ne akart volna meghozni. Hiszen az is történeti tény, — nagyon röviden foglalkozom vele — hogy II. Lipót és Ferencz alatt pl. rengeteg pénz- és véráldozatot hozott a nemzet. Én magam, alá egy olyan kerületet képviselek, amely soha nem volt jobbágykerület, a kunsági kerületet, amellyel kapcsolatos egy nagy szabad kerület, a jász-kun kerület, tudom azt, hogy ezt a kerületet is — 25 jász és kun községet — 1705-ben elzálogosították épen a hadi költségekből eredő tartozások kiegyenlítésére, önök talán nem emlékeznek rá, de voltak itt nagyon sokan az alkotmánypárti képviselők közül, akik tudják, hogy mi 1907-ben hoztunk egy határozatot, amely jász kun-kerület ezen jogos követelését törvényesnek ismeri el, és emellett állást foglalt már Deák Ferencz is. Ezek a jelenségek mind arra utalnak, hogy igenis, nemcsak vér-, hanem óriási pénzáldozatokba is került az a körülmény, hogy tényleg sikerült a törököktől megszabadulni. Hiszen magának Budavárnak visszavételét idegen fejedelemnek, Miksa Emánuel bajor választófejedelermiek köszönhetjük, ahol nemzetközi haderő vett részt Budavár visszavételében. Ennél a nemzetközi haderőnél osztrák hadsereg úgyszólván alig működött közre. Egyedüli intézkedése a dinasztiának a Hofkriegsrat felállítása volt, amely Hofkriegsrat mindent, ami katonai és nemzeti szempontból talán előnyös és kívánatos lett volna, kontrakarirozott, megelőzött, sőt egyenesen megakadályozott. Ezen Hofkriegsrat működésének köszönhető az is, hogy a győzelmes Lotharingiai Károly kénytelen volt otthagyni az ő győzelmeinek szinterét és elvonulni onnan. Ami azt illeti, hogy az osztrák örökös tartományok bennünket pénzügyi kérdésekben segítettek, erre csak az a tiszteletteljes megjegyzésem, hogy maguk az osztrák tartományok örökös pénzzavarban voltak. (Ugy van! a széhöbalóläalon.) Hiszen nem volt soha talán egy krajczár sem abban a kiürült kincstárban. Hiszen az egész XVII. és XVIII. században ami harczot az osztrák örökös tartományok vívtak, nem a török ellen, hanem más érdekekből, azt a harczot is nagyobb részben magyar erővel és magyar pénzzel vívták meg. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Tehát amennyiben netalán segítettek volna is bennünket akár a török ellen, akár bármiféle küzdelmeinkben, az nem esett ám ingyen, az csak reváns volt azokért a küzdelmekért, amelyeket a XVII. és XVIII. században a magyar haderő Ausztria érdekében megvívott. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Igenis, nagyon örülnék én is és örülne az egész függetlenségi párt annak, ha megvalósulna az, ami a mostam uralkodónknak jelszava : a viribus unitis, amelyre már Deák Ferencz is olyan bölcs czélzást tett. Akkor megvalósulna az, — szintén Deák Ferencz egy példájára alludálok — hogy Antheus nem viaskodnék örökösen Héraklésszel, hogy nem kellene a nemzetet örökösen az anyaföldtől, alkotmányától, alkotmányos szabadságától eltávolítani. Mert amikor eltávolodott, akkor mindig visszatért ehhez az alkotmányos szabadságához és mindig innen nyerte a maga erejét, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Azt a kérdést teszem fel Deák Ferenczczel együtt: mi lett volna, miféle eredményeket tudtak volna produkálni, ha Antheus Herakles-szel együtt küzdött volna, nem pedig egymás ellen, ha a nemzet a dinasztiával közösen és a dinasztia a nemzetet megértve, — mert a nemzet mindig megértette a dinasztiát — folytonosan együtt küzdöttek- volna közös czél és közös eszmék elérése és megvalósítása érdekében? (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen a magyar nemzet áldozatkészsége, a magyar nemzetben a politikai erő mindig megvolt. Megvolt — csak egyetlen egy történeti példával igazolom ezt — ép ugy, amint megvolt pl. Francziaországban Robespierre és társainak azon züllött politikai korszaka alatt, amikor a nagy franczia államférfiú, Cáron lángesze és Francziországnak politikai bölcsesége és áldozatkészsége egyszerre 14 hadsereget állított szembe a koaliczióval és vívta meg a maga győzelmes hadjáratát és teremtette meg a franczia gloire-t. Ép igy megvolt, t. képviselőház és t. honvédelmi minister ur, 1848-ban