Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.
Ülésnapok - 1910-368
138 368. országos ülés 1912 április 17-én, szerdán. minister ur által előterjesztett pragmatikatörvényjavaslat semmiféle nyelvkérdést nem akar megbolygatni, semmiféle nyelvkérdést nem akar szabályozni. És itt van a félreértésnek egy igen kemény magva. A horvát képviselő urak abból indulnak ki, hogy a pragmatika az államvasutaknak és az egyéb magánvasutaknak — mert hiszen a javaslat a szent korona országainak területén levő összes gépforgalmu vasutakra vonatkozik — nyelvi ügyeit vagy belső igazgatását szabályozza. Ennek a javaslatnak nem az a czélja, ez a szolgálati viszonynak rendezését és szabályozását kivánja keresztülvinni a munkaadó és alkalmazott között. Ebben pedig a vasút belső ügyeinek intézése, szabályozása, nézetünk szerint, helyet nem foglalhat. Ez a kérdés egy esetleg külön beterjesztendő vasúti törvényjavaslat keretébe tartozik, mely a vasutak belső ügyeit, adminisztráczióját intézi. Mit tartalmaz tehát a törvényjavaslat sokat vitatott 4. szakaszának a nyelvre vonatkozó rendelkezése ? Tisztán azt a kvalifikácziót, amely előiratik mindenki számára, aki a vasúti szolgálatba akar belépni.« T. ház ! Ez a tiszta tény, ez a tiszta valóság : a pragmatika]avaslat semmiféle nyelvi rendelkezést nem tartalmaz, nem akart tartalmazni és ha mindennek daczára Horvátországban ma már szinte egyértelmüleg az unionizmus barátai ép ugy mint ellenfelei — mert hiszen épen abban a gyönyörű nyilatkozatban, abban a közjogi szempontból kifogásolhatatlan nyilatkozatban, amelyet Pejacsevich t. képviselő ur az imént előterjesztett, hangsúlyozva vannak azok az ellenségek, akiktől ő és barátai meg akarják óvni Horvátországot és a szent korona országait — ha, mondom, mindennek daczára félreértések állanak fenn ebben a tekintetben, én, t. ház, azt hiszem, a magyar országgyűlésnek meg kell találnia azt a módot, amely ezt a félreértést Horvát-Szlavonországokkal szemben kiegyenliteni, helyrehozni alkalmas. (Általános helyeslés.) Meg vagyok győződve, t. ház, hogy megtalálhatjuk a kibontakozás módját a nélkül, hogy akár a tényleges állapotokon a legcsekélyebb sérelem, akár a magyar állam tekintélyén a legparányibb csorba esnék, mert hiszen oly megoldás, mely ezzel járna, elfogadhatatlan. (Igaz! Ugy van!) Polónyi t. képviselő ur utalt is beszédében a regnikoláris bizottságok kiküldésének szükségére. Hát, igen tisztelt képviselő ur és t. ház, annak idején az akkori kormány felajánlotta a ház nyilt szine előtt a horvátországi képviselő uraknak, hogy a mennyiben a pragmatikából sérelem kovácsoltatik, bocsássuk a kérdést regnikoláris bizottságok elé és azok döntsék el azt. Ezt a javaslatot a horvátországi képviselő urak elutasították. Elutasították abból a téves álláspontból kiindulva, hogy sérelem történt a magyar országgyűlésen az 1868: XXX. t.-cz, egyoldalú módosításával, ezt tehát regnikoláris bizottság nem reparálhatja. Bocsánatot kérek, t. ház, én visszatérek ugyanarra az álláspontra, amelyen akkor állottam, amelyet tegnap Polónyi t. képviselő ur is hangsúlyozott: Magyarország és Horvátország között akár sérelem, akár félreértés vagy bárminő differenczia áll fenn, ennek kiegyenlítésére kizárólag a regnikoláris bizottságok vannak hivatva, adminisztratív utón azok a félreértések nem oszlathatók el. A mostani időpont — ha t. i. az alkotmányos állapotok Horvátországba visszatérnek, amire lesz szerencsém rátérni — azt hiszem, tényleg alkalmas is ennek a kérdésnek a tárgyalására. Alkalmas azért, mert hiszen lejár a pénzügyi egyezmény érvénye Horvátországban, amúgy is regnikoláris bizottságoknak kell tárgyalniuk egymással. Miért nem hajlandók a horvátországi képviselő urak hozzájárulni ahhoz, hogy ez a vitás kérdés is ismét a regnikoláris bizottságok elé kerüljön ? Én, akit a felelősség terhel részben, ugy-e bár, a pragmatikáért, mert hiszen akkor szolgálatban állottam mint államtitkár, nem habozom kijelenteni, hogy ugyanazzal a férfias nyíltsággal, amelylyel képviseltem akkor és képviselem ma ezt az álláspontot, tudnám és fognám levonni a konzekvencziáit annak, ha megállapittatnék, hogy tényleg a legcsekélyebb nyelvi sérelem is van abban a pragmatikális rendelkezésben, hogy azt a ház eliminálja. A horvátországi képviselő urak tudtommal, lehet, hogy változott azóta a helyzet ebben is, nem diffikultálták akkor, — nem tudom, ma mi az álláspontjuk — hogy a tényleges állapot az államvasutaknál az legyen, amelyet a pragmatika behoz, amely messzemenő kedvezmény nyelvi tekintetben Horvátország javára. En tehát el tudom képzelni azt a megoldást, amely meggyőződésem szerint Magyarország állami reputácziójának legcsekélyebb sérelmével sem járna, ha mi ennek a révén tudnánk Horvátországban rendet teremteni; nem hiszem, hogy lehetséges, mert sokkal mélyebb gyökereket vertek azok az országbontó tendencziák, a melyeket leszek bátor bemutatni s amelyek horvát részről is elismertettek. (Ugy van ! Ugy van! a jobboldalon.) De ha segédkezet nyuthatunk ahhoz, hogy ezen a réven rendet teremtsünk odalenn, végzetes hibának tartanám, tisztán abból a bizonyos Rechthabereiból, tisztán csökönyösségből azt az álláspontot elfoglalni, hogy ne vegyük ki a törvényes rendelkezésből azt, amit magukra nézve sérelmesnek tartanak horvátországi testvéreink, ha a tényleges állapot ugy marad az államvasutaknál, amint ez idő szerint van. (Helyeslés a jobboldalon.) Azt hiszem, ezzel megjelöltem azt a módot is, a melyen szerintem a pragmatika esetleges sérelmes voltának kérdése ugy Magyarország tekintélyének, mint az államvasutak érdekének, mint Horvátország békéjének és nyugalmának érdekében megoldható lesz. Ezekben végeztem volna azokkal, ami egyrészt a személyes kérdésre, másrészt a tényállásra vonatkozik. Méltóztassék azonban megengedni, hogy miután erről a kérdésről folyt és folyik a vita, egészen röviden jelezzem álláspontomat, abban