Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-365

365. országos ülés 1912 április 13-án, szombaton. 99 vart ennek oka és vannak reá alapul szolgáló adatok. Azon adatokat, a melyeket az imént emiitettem, nem tartom alkalmasaknak erre, a melyeket a kormány maga tagadott le, mint valóságokat. Ez csak tiszta dolog. (Igaz! ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hát, t. képviselőház, interpellácziómnak egyik czélja az, hogy ne álljunk pőrén és puczéron a nemzetek Ítélőszéke előtt, midőn a Reichsrat, a hírlapok stb., ily módon pellengéreznek ki és még a védekezés terén sem teszsziik meg kötelességünket. Ez az én első czélom. De, t. képviselőház, a magam részéről rövidre fogva, köteles vagyok kifejezni aggodalmaimat ezen királyi biztosi intézménynyel szemben annyival is inkább, mert nem látom harmóniában ezt a királybiztosi intézményt a királyi kéziratnak általam felolvasott, előbbi szövegével: »Zavartalan birtokában van a nemzet alkotmányának és különösen ujonczmegajánlási jogának«. De, t. képviselőház, ez az ujonczmegajánlási jog nem osztatlan joga Magyarországnak. Az ujonczmegajánlási jog az 1868 : XXX. t.-czikk 7. §-a szerint közös ügy Horvátországgal. Az ujonczmegajánlási jog gyakorlatilag csak ugy teljes, hogyha a »nemzet« szó az »állam« szóval szubstituáltatik, hogyha egy és ugyanazon államnak mindkét területe, Magyarország és Horvátország, együttesen, zavartalan birtokában van ezen jog gyakorlatának. Már most, t. képviselőház, felvetem a kérdést, vájjon Horvátország szempontjából nem merülnek-e fel jogosult kételyek e tekintetben, — csak kételyekről beszélek —• a melyeknek eloszlatása épen az én igen t. képviselőtársamra, az igeD t. igazságügyminister úrra fog várni, mert ezt jogászilag talán meg kell világitani, hogy e tekintetben győzzük meg a világot, hogy a hírlapirodalomban máris felmerült híresztelések alaptalanok. Az ellenünk érvényesülő okoskodás röviden a következő : Az 1868. évi XXX. t.-cz. szerint a Horvátország részéről közvetve választott, ide, a magyar országgyűlésre küldött képviselőknek megbízólevele a mi országgyűlésünk tartamára szólólag adatik meg és ugyanezen t.-cz. 34. §-ának 2. bekezdése értelmében ezen mandátum fennáll addig, míg a magyar országgyűlés fennáll, illetve, míg a horvát országgyűlés helyettük másokat nem küldött. E jog volt egyezményileg biztosított közjog az 1868. évi XXX. t.-cz. alapján. Ez a törvény módosíttatott az 1873. évi XXXIV. t.-cz. által, a melynek 4. §-a kapcsolatosan az 1868 : évi XXX. t.-cz. 34. §-ával világosan megmondja, hogy ha pedig feloszlattatik a horvát országgyűlés, akkor is addig tart a megbízás, a míg a horvát országgyűlés uj képviselőket nem küldött, de — és itt jön az a pótlás — ennek az alkotmányjogi biztosítéknak kiegészítő részét képezi az az intézkedés, hogy Ö felsége köteles három hónapon belül a horvát országgyűlést összehívni. (Igaz ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Tehát a horvát képviselőknek magyarországi megbízólevele, a melyet ők nem közvetlen választások utján, hanem a horvát országgyűléstől kapnak, addig tart, míg a horvát országgyűlés legaliter létezik és míg a horvát országgyűlés abban a helyzetben lesz, hogy, ha feloszlattatott, helyükbe más képviselőket választhat. Már most, szerény véleményem szerint, annak a kételynek jogosultságát lehetetlen letagadni, hogy ez az 1873. évi XXXIV. t.-cz., annak idevonatkozó 4. §-ában kétségtelenül egy uj és pedig közjogi érvényű feltételt kötött ahhoz, hogy a horvát országgyűlés által választott képviselőknek mandátuma fenmaradhasson. Azt a feltételt, hogy a feloszlatott országgyűlést három hónapon belül feltétlenül össze kell hívni. Applikálva ezt a mi helyzetünkre, röviden oda konkludálok, hogy a horvát országgyűlés által közvetett választással ide küldött képviselők megbízólevele ezen országgyűlés egész tartamára kétségtelenül fennállott és fennáll egész odáig, míg, mint múltkor, az országgyűlés összehivatott, de újból feloszlatott ; fennállna továbbra is, ha az időközben lejárt három hónapon belül az uj országgyűlés összehivatott volna. Ha azonban az uj országgyűlés összehívása nem történik meg és ez által Horvátország megfosztatik annak lehetőségétől, hogy jogát és — hozzáteszem — kötelezettségét, a mely szerint tartozik negyven képviselőt a magyar országgyűlésre kiküldeni, gyakorolja, akkor a nemzetközi areopág előtt kérdésessé válhatik, — és az osztrák delegáczióban, a mint olvassuk, kérdés tárgyává is fogják tenni — hogy vájjon ezeknek a képviselő uraknak mandátuma de lege fennáll-e, igen vagy nc-m. Már most én ebben a pillanatban nem akarom végső konzekvencziáimat levonni, de jogom van hozzá, hogy ebben a kényes kérdésben a kormány álláspontját annyival is inkább ismerjem, mert épen most egy olyan közös-ügyes törvény tárgyaltatík és van napirenden, a mely a véderőreform kapcsán feltétlenül és kétségtelenül Horvátország területére is érvényesen kell hogy meghozassék, és végzetes konzekvencziák keletkeznének abból, ha Horvátországnak újból módot és jogot adnánk arra, hogy ismét azt cselekedjék, a mit 1868-ban tettek, a mikor protestáltak a 67-es törvények meghozatala ellen, mert abban ők legaliter képviselve nem voltak. Várom a mélyen tisztelt kormánynak felvilágosításait e tekintetben, hogy vájjon mi az ő jogi álláspontja: fenállónak tekinti-e a horvát képviselők mandátumát, daczára annak, hogy az annak korrektív feltételét képező országgyűlés Horvátországba nem hivatott össze, igen vagy nem ? Ha meghallom az érvelést, akkor fogom majd arra vonatkozó álláspontomat kifejteni. Egyelőre, azt hiszem, a lojalitás határán belül mozgok, ha e tekintetben a kormány álláspontját reklamálom. (Elénk helyeslés a baloldalon.) 13<í