Képviselőházi napló, 1910. XV. kötet • 1912. február 12–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-346
02 346*. országos ülés 1912 február 20-án, kedden. (Szünet titán.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. A szó gróf Batthyány Tivadar képviselő urat illeti. (Halljuk ! Halljuk !) Gr. Batthyány Tivadar: T. képviselőház! összegezve azokat, a miket eddig voltam bátor előterjeszteni, azt hiszem, nemine contradicente megállapíthatom azt a tényt, hogy a mai választójog alapján álló parlamentünk követeljen bár többet, követeljen bár kevesebbet, követelje mint kormányprogrammot, követelje azt az ellenzéki padok soraiból, az u. n. nemzeti követelmények terén konkrét és kézzelfogható eredményeket elérni nem tud csupán csak azért, mert mai konstrukciója nem oly erős és mert alkotmányunk nem nyugszik oly erős alapokon, hogy azzal az alkotmányos erővel, a mely törvényeinkbe le van fektetve, igazaink kivivására képesek volnánk. Mindazokkal a kísérletekkel, a melyek a nemzet megnyugtatására történnek, vonatkozzanak azok a perrendtartásra vagy az 1888 : XVIII. t.-czikkbe lefektetett alkotmányos biztosítékainkra, csak egy negatívumot érhetünk el. A mi a kilenczes bizottság programmja keretében vivmány, siker vagy haladás lenne, azt oly ellenfeltételekkel szemben adnák meg, a mely ellenfeltételek azt nemcsak ncutralizálják, hanem kevesbítik azzal, hogy magában a törvényben a német szolgálati nyelv jogosultságát beiktatnék. Ezzel szemben formulákról vagy visszavonásról beszélnek. Nem tudom, hogy az erre vonatkozó tárgyalások hová vezetnek, az azonban egészen biztosnak látszik, hogy ezen a téren oly sikert, mely a mag}^ar nemzeti álláspontnak érvényesülését jelentené, elérni nem tudunk. (Igaz ! Ugy van ! a széhőbalóläalon.) Az 1888 : XVIII. törvényczikk rendelkezésével pedig, a melyet most nem tudom, házhatározattal vagy nem tudom mivel akarnak enyhiteni, lényegében nem fogjuk elérni azt, a mit gróf Apponyi Albert és mindnyájan el akarunk érni, hogy tudniillik a mi ujonczmegajánlási jogunk az egész vonalon a maga teljes tisztaságában fentartassék. Nem tudom, mik a megoldási módozatok. Azt mondják, ha a parlament együtt van és megtagadja az ujonczok megajánlását, akkor ez oly eset, a midőn nem lehet a tartalékosok első évfolyamát és a póttartalékosokat behívni. Ott van azonban a királynak házelhalasztási joga. Abban a perczben, midőn megtudja a kormány, hogy egy ilyen határozat létrejöhet, egyszerűen elnapolja a házat. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az igazságügyminister ur tagadólag int, de mondok rá egy kadencziát. (Halljuk!) Midőn az úgynevezett darabont-kormány előállott az általános választói jognak királyi szentesítéssel előterjesztett programmjával, akkor én mint az általános jognak lelkes hive, pártvezetőségem helyeslésével beirtani a ház inditványkönyvébe egy indítványt, hogy alkossuk meg tehát az általános választói jogot, és Fejérváry Géza és társai elnapolták a házat, a meddig csak nekik jólesett, fel is oszlatták, csak azt nem engedték meg, hogy a ház határozzon a választói jog tekintetében, daczára annak, hogy az királyi követelés volt. (Igaz ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ha meglehet a ház elnapolását csinálni, akkor akármi legyen a minister ur véleménye, a tények a mellett szólnak, hogy azzal igen erősen élnek, hogy ne mondjam, időnként vissza is élnek. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Mindezekből folyik tehát, hogy a midőn mi az 1906-iki állásponton állunk, a midőn azt akarjuk, hogy a nemzet alkotmányát egy szélesebbkörű választói joggal erősítsük meg, ez az álláspont az igazi alkotmányosság szellemével teljesen összefér és legjobban felel meg annak a nagy czélnak is, a melyet minden oldalról hangoztatunk és szivünk mélyéből kívánunk is, hogy igenis a király és a nemzet között meg legyen az egyetérés. Hangsúlyozom, a mit felszólalásom e részének elején mondottam, hogy a ministerelnök urnak formailag igaza van, lényegileg azonban a nagy czél érdekében akkor, mikor a széleskörű választói jog megalkotására fekteti a király és a nemzet is az egész jövő kibontakozást, kialakulást, a király és a nemzet közti békének az alapjait, hogy akkor midőn mi ezen állásponton megállunk, igenis a legmodernebb, legliberálisabb, a legigazibb alkotmányos állásponton állunk, ahhoz szó sem férhet. A midőn a béke érdekében igyekszünk a differencziákat megállapítani azért, hogy ezeket kölcsönös jóindulattal iparkodjunk eliminálni, rá keü térnem ennek a kérdésnek egy másik momentumára, a mely az utolsó napokban kissé elhomályosittatott, a melyre azonban épen a mai pillanatban nagyon szükséges utalnom és ez a véderő kérdéseinek financziális és gazdasági oldala. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) A ház egyik legutóbbi ülésén Barabás Béla t. képviselőtársam előterjesztett egy határozati javaslatot, a mely-a véderőköltségek leszállítását szorgalmazza. A ministerelnök ur volt szives utolsóelőtti felszólalásában hangsúlyozni, hogy a kormány megegyezett arra nézve, hogy minő összegek fordíthatók a véderő költségeire és hangsutyozta, — átalva arra a bizonyos jegyzőkönyvi megállapításra — hogy itt plusznak helye nincsen. Ezzel szemben engedje meg a t. ház, hogy két körülményre hivjam fel figyelmét. Az egyik az, hogy a véderőkiadások pénzügyi kihatását a t. kormány három részre osztotta. Az egyik vonatkozik a honvédség kiadásaira, a melyeket az egész kifejlesztés idejére kontemplált és tárt elénk, vagyis tiz esztendőre.. Konczedálni akarom, hogy itt a költségszámítások helyesek, noha a tapasztalat inkább azt bizonyítja, hogy ilyen évekre előre kiszámított költségvetések mindig több kiadást vonnak maguk után, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és a lehető legritkább esetben — ha van egyáltalában ilyen eset az állami életben — redukálódnak a jövőben. De el akarom fogadni, hogy a honvédség fejlesztését