Képviselőházi napló, 1910. XV. kötet • 1912. február 12–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-345

§é 3Í5. országos ülés 1ÖÍ2 február 19-én, hétfőn. mint elutasításnak venni nem tudom. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Már most áttérek a katonai büntető perrendtartásban foglalt nehézségre, t. i. a nem magyar szolgálati nyelv törvénybe iktatása által keltett aggodalmakra. Itt egész általánosságban meg kell jegyeznem, hogy a t. ministerelnök ur talán túlozza azt az értéket, nem azt, a melyet ő tulajdonit a katonai büntető perrendtartásnak, hanem azt, a melyről supponálja, hogy mi tulajdonítjuk a büntető perrendtartásnak. Mert, bár elismerem, hogy a magyar nyelv gyakorlati érvényesülése tekintetében a törvényjavaslat a jelenlegi állapothoz képest haladást jelent; bár elismerem, hogy az a modern igazságszolgáltatás követelményeinek sokkal jobban megfelel, mint az a teljesen antidiluviális eljárás, a mely most divatban van a katonai büntető perrendtartásban, mégis annak a törvényjavaslatnak — egészen eltekintve a nyelvkérdésben való rendelkezésétől — vannak olyan sarkalatos közjogi hibái, a melyek miatt én annak ugy, a mint van, elfogadását, törvényerőre emelkedését osztatlanul vívmánynak és valami rendkívüli kívánatosnak nem tarthatom. (Igaz! Ugy van! a balés a szélsőbaloldalon.) Ha a t. ministerelnök ur arra hivatkozik, hogy mi követeltük a junktimot, mi fejeztük ki azt az aggodalmat, hogy a véderő-javaslatból törvény lesz, ebből pedig nem, akkor meg kell jegyeznem, hogy a t. ministerelnök ur azokat a felszólalásokat, a melyekből ezt kivette, teljesen félreértette. (Igaz ! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Mi nem a magunk szempontjából, hanem az önök szempontjából, mint argumentum ad hominem-et mondtuk, hogy önök a dolgokat akképen viszik, hogy. a mit nem tekinthetnek másnak, mint tehernek, az keresztül fog menni, azt azonban, a miben önök a kompenzativ vívmányt látják, nem fogják keresztülvinni. Ez argumentum ad hominem volt, nem a mi lelkületünknek és meggyőződésünknek kifejezése. De hát a t. ministerelnök ur — hogy a 80. §-ra vonatkozó kifogásokat in concreto tárgyaljam — jónak látta beszéde során felhozni a megoldásnak egyik módját, a melyet én a bizalmas tárgyalások folyamán javaslatba hoztam. (Halljuk ! Halljuk !) Nem akarok most arról beszélni, hogy rendkívül megnehezíti az olykor-olykor nagyon szükséges bizalmas tárgyalásokat a közéletnek különben egymással szembenálló tényezői közt, ha ezeknek egyes részletei azután egyoldalulag nyilvánosságra hozatnak. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Nem akarok erről beszélni, — az adott esetben semmi kifogásom ellene — de ha már ezt teszi á. t. ministerelnök ur, hogyha abból a bizalmas tanácskozásból idéz, akkor arra kérem, ne legyen se szórakozott, se felületes, (Igaz ! Ugy van ! a bal- és szélsőbaloldalon.) hanem hozza fel a maga egészében azt a propozicziót, a melyet én arra a szakaszra vonatkozólag tettem és ugy, a miképen én azt tettem. Már pedig, a mint a t. ministerelnök ur a ház és az ország elé állítja az én propozicziómat, a melyre ő czéloz, én arra nem ismerek rá. (Derültség balfelől.) Abból kihagyott az elején is, a végén is olyat, a mi annak természetét teljesen módosítja, teljesen mássá teszi. A t. ministerelnök ur előtt még mindig, hogy ugy mondjam, nyers állapotában van az a gondolat, a mely felett tárgyaltunk, és előhozza mindazokat az ellenvetéseket, a melyeket nyers áüapotában vele szemben érvényesített, megfeledkezvén arról, hogy ez a javaslat azután kiegészíttetett olyképen, hogy ezeknek az ellenvetéseknek elejét vettem. A t. ministerelnök ur egész általánosságban odavetve azt mondja: •— inkább elolvasom, nehogy én jöjjek esetleg abba a helyzetbe, hogy ne egészen ugy czitáljam a ministerelnök urat, mint a hogy ő tényleg nyilatkozott. — (Derültségbalfelől.) »Gróf Apponyi Albertnek szövegezése szerint ebben az esetben — t. i. abban az esetben, a midőn egy vádlott vagy kihallgatandó a magyar állam nyelvét nem bírja, hanem a hadsereg szolgálati nyelvét bírja — nem a szolgálati nyelv, hanem a bíróság nyelve volna említve, a melyről feltételezi t. képviselőtársam, hogy ez akkor eo ipso a szolgálati nyelv lesz, mert a bíróság tagjai mind kell, hogy tudják a szolgálati nyelvet. Hát ebben téved t. képviselőtársaim stb. Most jönnek sorra az ellenvetések, a miket ezzel a felfogással szemben a t. ministerelnök ur emelhet, tényleg emelt is, részben — elismerem — joggal hozott fel, melyeknek azonban javaslatom végső szövegezésében elejét vettem. Előre kell bocsátanom, t. képviselőház, hogy nekem nem az az ideális czélom, nem az az alapkivánságom, hogy az u. n. szolgálati nyelv javára tett kivétel így vagy amúgy formuláztassék. Nekem az eredeti kívánságom, az eredeti álláspontom, a mit én igazán jónak tartanék, az, hogy ez a kivétel egyáltalában küszöböltessék ki a törvényből. (Helyeslés a baloldalon.) De másodsorban, — mindig csak abból a szempontból, hogy a rendes tanácskozások medrébe visszatérjünk, nem pedig abból a szempontból, hogy én valamit elfogadjak, hiszen erről sohasem volt köztünk szó s ezt mindig szem előtt kell tartani, — mondom, másodsorban, miután a materiális megállapodások megvalósítása, ugy látszik, legyőzhetetlen akadályokba ütköznék, igenis, kerestem módot arra, hogy ez történjék akképen, hogy legalább törvénykönyvünkbe ne legyen beiktatva a nem magyar szolgálati nyelv. És akkor igenis felhoztam, javaslatba hoztam és állom is a rendeleti utón való szabályozását a dolognak. De hogyan ? Engem erre a gondolatmenetre a t. honvédelmi minister ur indokolása vitt reá. A t. honvédelmi minister ur a katonai büntető eljáráshoz beadott indokolásában rendkívül ártatlan színben és mezben közli ezt a kérdést. Azt mondja : azért kell, azért lehet és czélszerü is kivételt tenni a szolgálati nyelv javára, mert hiszen ezt a nyelvet a bíróság összes tagjai úgyis tudják, hát akkor