Képviselőházi napló, 1910. XV. kötet • 1912. február 12–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-345

3*B. országos iüésJM2 február Í9-én, hétfőn. 23 mintegy nyugodt atmoszféra teremtetvén, ennek ideje felhasználtassák az előbb jelzett ellentétek kiegyenlítésére, miután, mint mondám, ez egész idő alatt a t. kormány'erre semmikép sem reagált : szükségesnek tartotta az a párt, melyhez tartozni szerencsém van, és én magam, hogy egyszerűen a nyilvánosságra hozzuk, a parlament és az ország közvéleményének Ítélőszéke elé bocsássuk azon követelményeket, melyeket már előbb megállapítottunk volt. A kormány ezekkel szemben rögtön állást nem foglalt, de ha méltóztatnak jól visszaemlékezni, akkor nem fogják tagadni, hogy a t. túloldalnak legalább igen nagy része félreismerhetetlen és nem is titkolt rokonszenvvel fogadta azokat az eszméket, (Igaz ! TJgy van! balfelől.) melyeket appropriaczionális beszédemben felállítottam, mert bizott benne, hogy ezek alapján elérhető lesz a mindnyájunk által óhajtott czél : a parlamenti vitatkozások rendes mederbe terelése. Ha a t. kormánynak és pártjának meggyőződése az volt, a minek a ministerelnök ur minapi beszédében kifejezést adott, hogy t. i. az általam formulázott követelményeknek legnagyobb és leglényegesebb részével szemben egyszerűen elutasító álláspontra kell helyezkedni, ezt a t. kormány és a t. ministerelnök ur kijelenthette volna mindjárt, (Igaz I ügy van ! balfelől.) kijelenthette volna, a nélkül, hogy több, napokig elhúzódó és ismételt tárgyalásokat folytasson mindenféle tényezővel Bécsben. Abból a tényből, hogy ezen tárgyalások előtt ilyen visszautasító nyilatkozat nem történt, sőt hogy parlamenti szünet létesült abból a szempontból, hogy azok a gondolatok, melyeket felvetettem, tárgyalhatók legyenek, ebből a tényből nekem azt kell levonnom, hogy midőn a t. ministerelnök ur február 16-án pártjának nagy helyeslése mellett elutasító álláspontra helyezkedett, ezzel kétségtelenül a maga és pártja meggyőződésének, de talán nem spontán, hanem induktív áramlatok utján keletkezett meggyőződésének ad kifejezést, (Igaz! ügy van! a baloldalon.) és hogy talán nagyobb örömmel fogadták volna azt, ha a t. ministerelnök ur abban a helyzetben lett volna, hogy leglényegesebb kívánságainkkal szemben előzékenyebb álláspontra helyezkedjék. Ennyit a dolog historikumának megvilágítására. Áttérve most már arra a válaszra, melyet a ministerelnök ur az egyes pontozatokra adott, konstatálom, hogy a részemről felállított kívánalmaknak csupán egyikére nézve fejezte ki elvileg készségét, hogy azt honorálni hajlandó, t. i. a véderőtörvényj avaslat 3. §-ának formulázását illetőleg. Bár ő természetesen — ezt nem is vártam tőle — nem ismeri el, hogy a javaslatban foglalt formulázás közjogilag sérelmes vagy veszélyes volna, mégis késznek mutatkozott, hogy mások aggodalmainak megszüntetése vagy eloszlatása végett egy uj szövegezést javasoljon. Itt az elvi készség ki van fejezve; annak értékét és alkalmas voltát az erre vonatkozó differenczia eloszlatására természetesen csak akkor volnék képes megbírálni, ha ismerném azt az uj szövegezést, mely a régi szöveg helyébe tétetik. De hát abban a feltevésben, hogy az uj szöveg a régi szöveg által felkeltett aggodalmaknak eloszlatására alkalmas, s nem fog talán uj aggodalmakat kelteni, megállapítom, hogy ennek a szakasznak tárgyalásában a ministerelnök ur elutasító álláspontra nem helyezkedett. Kevésbbé voltam szerencsés többi pontozataimmal, és kénytelen vagyok azokat rendre röviden tárgyalni, mert a t. ministerelnök ur elutasító válaszában olyan érvelések és indokolások is foglaltatnak, a melyeket szó nélkül nem hagyhatok. Elsősorban szó volt arról a kötelezettségről, a melyet a mostani véderő törvényjavaslat — elismerem, a korábbival egyetértően •— a honvédelmi minister úrra ruház, midőn kimondja, hogy a honvédelmi minister a hadügyministert a honvédség valamennyi ügyéről, létszámviszonyairól, stb. tájékoztatni, értesíteni tartozik. A ministerelnök ur ezt azt intézkedést azzal okolja meg, hogy különösen a vezérkarnak van szüksége arra, hogy a védelmi tervek, a stratégiai munkálatok megállapításáról, a rendelkezésre álló egész véderőnek diszlokácziójárói és létszámviszonyairól állandóan tájékozva legyen. Én elismerem, hogy ez igy van, de azt hiszem, hogy a honvédelmi mmisternek is szüksége van arra, hogy a honvédség adminisztrációjának körében teljesítendő feladatai közepette tájékozva legyen a közös hadsereg adminisztrácziójában előforduló minden mozzanatról, és ezért igen egyszerűnek tartanám azt, hogy ez az értesítési kötelezettség kölcsönösnek mondassák ki, (Helyeslés a baloldalon.) mert ezzel elenyésznék az a látszat — és a gyakorlati szükségnek is teljesebb mértékben elég tétetnék, — mintha a magyar honvédelmi minister a közös hadügyministernek alárendelt közege volna, (ügy van f a bal- és a szélsőbaloldalon.) A t. ministerelnök ur továbbá igen hosszasan technikai szempontokkal támogatja azt a felfogását, hogy nemcsak nem sérelmes, de czélszerüségi szempontból is igen helyes az uj véderőtörvényj avaslatnak az az intézkedése, hogy megszűnik az utolsó két évi tartaléknak a honvédséghez való áthelyezése. En a t. ministerelnök ur által felhozott katonai technikai érveknek és felfogásoknak helytállóságát nem vonom kétségbe, csakhogy én épenséggel nem látom át, hogy ezek megokolnák egy olyan előbb létezett törvényes állapotnak megszüntetését, a mely talán gyakorlatilag nem nagy horderejű, de mégis némi biztositékát szolgáltatta annak, hogy a véderőkötelezettek valamennyien keresztülmenjenek a honvédségen, ha egyébbel nem, legalább azzal, hogy a honvédségi esküt leteszik. De elvégre is miért alkalmazkodjanak azok az intézkedések, a melyekben mi nemzeti garancziát látunk, olyan katonai technikai rendszabá-