Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-324

8 32í. országos ülés 1912 január Í3-án, szombaton. Egyáltalában el sem lehet képzelni, mi ennek az oka katonai szempontból, és igen hálás lennék a honvédelmi minister urnak, hogyha itt egyszer tisztán katonai szakszempontokból tenné ezt előttünk megérthetővé. De azt hiszem, hogy a t. honvédelmi minister ur erre a feladatra nem is vállalkozik, mert nem is vállalkozhatik. En előzetesen legalább el sem tudok képzelni olyan okot, a mi ennek a katonailag igazolható voltát előttünk megvilágitaná. Egész serege van a jelenségeknek, a melyek azt a feltevésünket, meggyőződésünket — mert hiszen ezen jelenségek elég reális bizonyító erővel birnak'— igazolják, hogy t. i. a honvédségnek önálló hadtestekké való kifejlesztését semmi más nem akadályozza, mint a magyar nemzet iránti bizalmatlanságnak egy, még mindig le nem küzdhető foka és mértéke, (ügy van ! ügy van ! haliétól.) En ezen jelenségekre most részletesen nem kívánok áttérni, csak egy dolgot említek meg, a mely vitáink során sokszor felmerült, a melyet most sem hallgathatok el, és ez a vezérkarnak a közössége. A t. honvédelmi minister ur ennek indokolását többször megkísérelte itt a házban, megkísérelték elődei is, de soha olyan okot nem tudtak elibénk állítani, a mely ezen változtatásnak szükségét velünk kellőleg megtudta volna értetni, (ügy van ! balfelől.) Hiszen, ha a honvédséget csakugyan egyenértékű sereggé akarjuk fejleszteni, akkor nem lehet azt megfosztani a saját maga külön vezérkarának felállításától, és miért kell a honvédség tisztjeit a véderőnek egy egészen formailag is közös intézményébe beolvasztani, a mi történik a vezérkarnak az egysége, a közössége utján ? Ezt én belátni a magam részéről — katonai okokból — képes nem vagyok, és ezt sem vezethetem vissza egyébre, mint a bizalomnak azon hiányára, a melyre pedig a magyar nemzet semmivel a világon rá nem szolgált. És vizsgáljuk meg csak azt a tételt, a mely a honvédségről szóló törvényjavaslatnak egyik fő indokául szolgál, és a melyet ugy jeleztem az imént, hogy egyenértékű tényezővé akarná tenni a t. honvédelmi minister ur a honvédséget a haderőnek többi részeivel. Eléri-e ezt a czélt a t. honvédelmi minister ur azzal a törvényjavaslattal, a melyet a honvédség reformjára vonatkozólag beterjesztett, és a melynek tervezett változtatásaival függnek szorosan össze a most tárgyalt költségvetésnek azon tételei, a melyekre voltam bátor rámutatni ? (Halljuk. ! Halljuk !) Fájdalom, nem kell mondanom, hogy ez a czél egyáltalában el nem éretik a honvédségről szóló törvényjavaslattal, sem pedig a véderőről szóló javaslatnak a honvédségre vonatkozó intézkedéseivel. A honvédség ugy, a mint a javaslatban kontemplálva van, továbbra is nélkülözni lesz kénytelen a rendelkezésre bocsátandó külön műszaki csapatokat. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Tehát akkor, a mikor bizonyos közeledés történik, látszólag, a nemzet egy régi vágyának teljesüléséhez, hogy t. i. végre a honvédség is eíláttatik külön tüzérséggel, akkor igazán nem vagyok képes belátni, hogy ugyanezt a lépést miért nem teszi meg a t. katonai vezetőség a műszaki csapatok tekintetében is a honvédségnél. (Igaz I Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez ismét teljesen érthetetlen és ismét nem vezethető vissza más forrásra, mint arra, a mit már voltam bátor jelezni, hogy t. i. a honvédségnek, mint nemzeti intézménynek fejlődése irányában azzal a teljes jóakarattal, a melyet ennek a fejlesztésnek igényei megkívánnak, a legfőbb katonai hatalom részéről egyáltalában nem találkozhatunk. (Igaz ! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Justh Gyula: Ez az! Bakonyi Samu : Ugyanezen szempont alá esik az is, hogy továbbra is fenmarad az a helyzet, melyet mi folyton kifogásoltunk, és a mely ellen való kifogásunkat most sem szabad elhallgatnunk, hogy t. i. a honvédség kebelében nincsenek meg ugyanazon képzőintézetek, a melyek a közös hadseregben minden fegyvernemre, vagy legalább a legtöbb fegyvernemre vonatkozólag külön fel vannak állítva, (Igaz ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) s a melyeknek folytonos fejlesztéséről a közös hadügyi költségvetés keretében czéltudatos, fokozatos gondoskodás történik évről-évre. Ennek következménye az az állapot, hogy ha a honvédség tisztjeit és bizonyos vonatkozásokban a legénységét is részesíteni akarjuk abban a szakmabeli kiképzésben, a mely feltétlenül megkövetelendő tőlük, hogy czéljuknak megfeleljenek, akkor őket a fennálló hadapródiskolák és más katonai képzőintézetek keretén kivül évről-évre a közös hadsereg keretében fennálló különleges képzőtanfolyamokra kell vezényelni. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez semmiképen sem egyeztethető össze nemcsak nemzeti, de katonai szempontból sem azokkal a kívánalmakkal, a melyeket egyenértékű véderőbeli tehermegosztás czimén méltán formál a nemzet és formálhat a nemzet katonai szükségleteinek belátása is. A honvédségnek a véderő közös részével való szerves uniformizálására azonban — ha szabad magamat igy kifejeznem — valóban találunk jelenségeket a t. honvédelmi minister ur politikájában, (Igaz I Ugy van I a bal- és a szélsőbaloldalon.) a melyeket azonban a magam részéről örvendeteseknek egyáltalában nem mondhatok. Igen fontos kérdés, természetesen a honvédségre vonatkozólag épen ugy, mint az egész véderőre, a szolgálati idő szabályozása. (Halljuk! Halljuk ! balfelől.) A katonai kormány s a t. honvédelmi minister ur is azt állítja, hogy a véderőreformnak, tehát a honvédség reformjának is, gerincze, legtartalmasabb és legtermékenyebb magva a szolgálati idő leszállítása, vagyis, mint közönségesen nevezni szoktuk, a kétéves tényleges szolgálati időre való áttérés. Fájdalom, ezt az áttérést a közös hadseregre vonatkozólag is csak annyira részlegesnek látjuk, hogy az elv keresztül-