Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-332

332. országos ülés 1912 január 23-án, kedden. 311 gás balfelól.) Tiz éven belül 14 ember halt el onnan tuberkulózisban, 15 év óta ötödik törvényszéki elnökünk van, három meghalt, a negyedik elvitte magával a pusztító kórság csiráját, most van az ötödik. Ez nem titok az igazságügyminister előtt. Fölterjesztést tett hozzá a törvényszéki elnök, a táblai elnök, a városi képviselőtestület, Udvarhely vármegye közigazgatási bizottsága, előtte hevernek az akták, és akkor azt mondta az igen t. minister ur, jól van, a város adjon segedelmet. És az a város, a mely 100.000 K egyenes adót fizet, felajánlott 100.000 K-át és ingyenhelyet, csak hogy épitsék meg a törvényszéki épületet. Én nem hibáztatnám a minister urat, ha nincsen fedezet. De egy olyan országban, a melynek ilyen elsőrangú szükségletre nincsen fedezete, lehet drága pénzen, minden komoly ok nélkül, minden józan czél nélkül Dreadnought-okat épiteni ? (Igaz I Vgy van ! a szélsőbaloldalon.) Mikor ilyeneket látok én, akkor teherbiró képességről ne beszélgessünk. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Én most nem akarok végigmenni mindezeken a mizériákon, de méltóztassék megengedni, hogy különösebb elbánásban részesitsek egy kérdést, mert az én szerény nézetem szerint elsőrangú országos közérdek az, és annak az országos közérdeknek sérelmével fogunk eljárni, ha a bajokon nem segítünk. A tisztviselők helyzetét értem, (Vgy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) mert alig múlik el nap, hogy a tisztviselői karnak valamely részéből kinos panaszhangok el ne jussanak hozzánk, és én ugy vélem, hogy már elérkezett a 12-ik órája annak, hogy ezeket a panaszokat meghallgassuk és a bajokon valamiképen segitsünk. Elérkezett az utolsó órája, a mikor meg kell hallgatni, mert ne méltóztassék elfelejteni, hogy arra a tisztviselői karra az országnak igen fontos érdekei vannak rábizva, s ezen érdekek jelentékeny sérelmével járna, ha a panaszokat végre meg nem hallgatnék, és azokon nem segitenénk. Méltóztassék visszaemlékezni, hogy már Shakespeare azt mondatja Julius Caesarral, hogy engedjétek hozzám a kövér és jól táplált embereket, mert azokban megbízom, de a sovány,. kiéhezett embert ne engedjétek közelembe, mert az iránt bizalmam nincs. Méltóztassék elhinni, hogy a tisztviselői kar ma még példaszerűen teljesiti kötelességét, ma még a szorgalom és szakértelem szempontjából ellene lényegesebb kifogást emelni nem lehet, de hogy vájjon ez igy lesz-e, ha majd a nyomor kopogtat ajtain, azt én előre megmondani nem tudom. Gr. Batthyány Tivadar: Már kopogtat! Valentsik Ferencz: A kétségbeesés és a szenvedés rossz tanácsadó. Bizonyos, hogy ha az állam szerződésre lép a maga tisztviselőivel, és azt mondja nekik, hogy igénybe veszem a te összes munkaerődet s lefoglalom magamnak, és ott kell laknod, a hol hivatalod van, hogy éjjel-nappal rendelkezésre állj, akkor bizonyos, hogy valamiképen dijazni is kell a tisztviselőket és olyanhelyzetbe kell hozni őket, hogy a fenforgó viszonyok között tisztességgel megélhessenek. (Igaz ! Vgy van! a balés a szélsőbaloldalon.) Ha azt kutatjuk, vájjon a tisztviselők tisztességgel megélhetnek-e, igen szomorú eredményre jutunk. Igaz ugyan, hogy az a dijazás, a melyet tisztviselőinknek adunk, kell hogy arányban álljon az állam teherbiró képességével és kell hogy az állam teherbiró képessége bizonyos korlátokat állítson fel e tekintetben, igaz az is, hogy pár évvel ezelőtt az állam rendezte a tisztviselői fizetéseket, s ez alkalommal 16 milló koronát áldozott a végből, hogy a jogosult igényeket kielégítse, de azötától fogva az elsőrangú szükségletek árai iszonyúan felmentek. (Igaz! Vgy van! a szélsőbalolda'on.) Módomban volna ezt statisztikai adatokkal is kimutatni, hiszen előttem fekszik a tisztviselői kar memoranduma, amelyben ilyen statisztikai adatokat bőségesen felsorolnak, én azonban statisztikai adatokkal nem fárasztom a figyelmet, s csupán arra kérek engedelmet, hogy saját tapasztalatomból egy pár tisztviselőnek helyzetére rámutathassak, a kinek életmódját és minden lépését hosszú időn át a legélénkebb figyelemmel kisértem. (Halljuk! Halljuk!) Ösmerek egy X. rangosztályba sorozott tisztviselőt, a kinek felesége és két gyermeke van. A felesége nem foglalkozhatik a gyermekek nevelésével, hanem kénytelen egy magánczégnél foglalkozást vállalni, a hol megkeres havonta 90 koronát, este pedig a férjével együtt kataszteri birtokiveket másolnak, s igy szerzik meg azt, a mi épen csak élelemre szükséges. (Mozgás a jobboldalon.) Láttam saját szememmel egy törvényszéki bírót, a Id telekkönyvi átalakítási ügyben volt kiküldve, a mikor tudvalevőleg napidíj at nem adnak, kiiométerpénz csak egyszer jár, a munka kezdetén és a munka végén, többször felszámítani nem jogosult, és csak bizonyos pótdijakban részeltetik az illető. Saját szememmel láttam, hogy ez a törvényszéki biró, VIII. rangosztályba sorozott, egyetemet végzett ember, a 28 kilométer távolságra fekvő székhelyére vasárnap gyalog volt kénytelen bemenni, hogy családját és hozzátartozóit megnézze. (Mozgás.) A mikor megkérdeztem, hogy ugyan, összeférőnek tartod-e ezt méltóságoddal, mert hiszen jól tudhatod, hogy tekintélyedet az ilyesmi nem emeli, akkor azt felelte, én azzal nem törődhetem, én becsülettel dolgozom éjjel-nappal, megteszem, a mi tőlem kitelik, s hogy a tekintélyem elvész, arról nem tehetek, mert, hacsak lopni nem megyek, azt a három-négy forint fuvardijat én félretenni képes nem vagyok. (Mozgás.) T. ház ! A mikor ilyen példákat látunk, minden józan gondolkodású és becsületes embernek meg kell döbbennie (Igaz ! Vgy van ! á bal- és a szélsőbaloldalon.) és kutatnia kell a módokat, hogy ezeken az állapotokon miként segitsünk. Pozitív adatokkal akarom beigazolni, hogy a tisztviselők mai fizetésükből megélni képtelenek. (Halljuk!) E czélra a következő módot válasz-