Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-328

328. országos ülés 1912 január 18-án, csütörtökön. 203 tekinteni nem lehet. A kényszerbiztositás minimális feltétele a szocziális alkotásoknak, önkéntes biztosításról csak bizonyos minimumon túl lehet szó, akkor, a mikor már bizonyos mértékben a létfeltétel legszükségesebb kellékeinek elég van téve. Azon néprétegeket, a melyek munkásbiztositásra vannak szorulva, önkéntes biztosításra serkenteni, nagyobb tömegekben önkéntes biztosításra reábimi teljességgel lehetetlen. Ezt különben elismeri az előadó ur is, a mikor megállapitja, hogy a rokkantsegélyezés tekintetében nem vált be a pénztár működése s megállapitja ezt a javaslat mathematikai része is, a mely azzal biztat bennünket, hogy azért lesz képe? nagyobb áldozatok nélkül ezen a téren életet nyerni és életképessé válni ez az intézmény, mert valószínűleg kevesen lesznek, a kik magukat nyugdíj ellen biztosítják. Az ipari téren és a mezei munkások terén jelentkező biztositások között tehát az az óriási különbség, hogy az ipari téren kötelező a biztosítás, itt pedig, kivéve azt az igen'minimális 1 korona 20 fillérnyi hozzájárulást, önkéntes. A másik igen lényeges különbség — és ezt különösen az igen t. gazdatársadalomnak vagyok bátor szives figyelmébe ajánlani, a mely roppant imponáló erőteljességgel szokta a maga érdekeit megvédelmezni s a mely már megvívott egy nagy háborút, a melyben a gazdatársadalom legkiválóbb oszlopos tagjai vonultak fel, a Montenegróból való élőállatbehozatal kérdésénél — ez a másik igen lényeges különbség az, hogy a mezőgazdasági munkásbiztositás egész vonalán, kivéve a minden cseléd után járó 1 korona 20 fillérayi hozzájárulást, teljesen hiányzik a gazdatársadalom áldozatkészségének igénybevétele, vagyis az ő megterheltetésük. Pedig így biztosítást csinálni nem lehet. így lehet látszatot kelteni, lehet valamely elvet törvénybe iktatni — a mint nagy buzgalommal meg is tette az igen t. földmivelésügyi mmister ur, — de mihelyt nem terheljük meg magát a gazdatársadalmat és nem terheljük meg az államot, komoly szocziális alkotásról nyomban nem lehet szó. Hivatkozhatnám külföldi példákra is, de egyelőre maradjunk csak meg a magyar példáknál. Az ipari munkásbiztositásról szóló törvény megterheli nemcsak az ipari munkásokat, hanem az ipari munkaadókat is, és pedig megterheli a kötelező betegség elleni biztosítás révén, a melynek évi terhe munkásokra és munkaadókra körülbelül 25 millió. Ennek fele esik a munkaadókra. A balesetbiztosítási kötelezettség összes terheit, a mint mindnyájan tudjuk, a munkaadók viselik s e?, most, a mikor még a kezdet kezdetén vagyunk, mert hiszen mindössze csak hároméves még a törvény, már is azt eredményezi, hogy az ipari munkaadók e czimen évi 5—6 miUió korona terhet viselnek. Fekete Márton : Nem bírják ! Pető Sándor: Dehogy nem ! El kell birniok, mert mindenütt igy van; hiszen majd rámutatok egy példával arra is, hogy milyen nagy mértékben van ez meg a külföldön. így tehát az ipari munkaadók a biztosítás révén évi 20 millió korona terhet viselnek. Evvel szemben az igen tisztelt gazdatársadalom, a melynek teherviselési képessége különösen a már évek óta fennálló kedvező konjunktúrák meüett semmivel sem kisebb, mint a gyáriparnak és a kereskedelemnek teherviselési képessége, cselédenként és fejenként 1 korona 20 fillér terhet visel, a mi körülbelül 5—600.000 koronát tesz ki. Ez tehát a második lényeges különbség az ipari és a mezőgazdasági munkások eüátása tekintetében. Bosnyák Géza : És a gyógyítási költségek ! Pető Sándor : A mi a gyógyítást illeti, e tekintetben, ugyebár, az 1907. évi cselédtörvény intézkedéseire méltóztatik hivatkozni ? Hát én nem sajnálom az igen t. gazdatársadalmat a törvény által reá rótt teher miatt. Bosnyák Géza : Nem is sajnálja senki! Pető Sándor : Tudniillik az összes terhük abból áll, — és pedig csakis a nagyobb gazdáknak, mert a kisebb gazdák e terhek felét viselik — hogy belső, éves cselédjük betegsége esetén, ha jól emlékszem, — nincs kezeim között a törvény — 45 napig kötelesek számára orvosról és gyógyszerekről gondoskodni. Ez az egész. Azt hiszem tehát, hogy a modern szocziális világban ez is csak olyan teher, a mely komolyan számba nem vehető. Egyébként, hogy ezzel a törvényjavaslattal mennyire nem rója le a nagyon tisztelt gazdatársadalom a maga adósságát, arra nézve bátor vagyok épen arra a határozati javaslatra rámutatni, a mely Darányi Ignácz volt földmivelésügyi mmister ur hozzájárulásával akkor fogadtatott el. midőn az ipari munkásbiztositásról szóló törvényt alkották, (ügy van ! halfelöl.) 1907 február 16-án, és a mely határozati javaslat következőképen szól (Halljuk ! Halljuk ! Olvassa) : »A képviselőház felhívja a földmivelésügyi kormányt, hogy a mezőgazdasági munkások és cselédek betegsegélyezése és baleset esetére való kötelező biztosítása iránt törvényjavaslatot készítsen és ezt a közel jövőben terjeszsze a képviselőház elé.« Tehát 1907-ben a képviselőház azt határozta el, hogy kötelező betegsegélyezéssel és kötelező balesetbiztosítással kivan a mezőgazdasági munkások szocziális bajain segíteni. Erre utasította is a földmivelésügyi ministeriumot a képviselőház, azonban az erre vonatkozó javaslatok még mind a mai napig a képviselőház elé nem kerültek, mert az a javaslat, a mely most szőnyegen van, minden lehet, csak ezen adósság letörlesztésének nem mondható. Es hogy milyen nagy különbség van e tekintetben is, tudniillik nemcsak a magyarországi ipari és mezőgazdasági munkások ellátása között, hanem egyfelől Magyarország, másfelől az egyéb európai országok mezőgazdasági munkásainak ellátása között, arra egészen röviden rámutathatok egy pár példával. (Halljuk!) 26'