Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-327

190 327. országos ülés 1912 jauuár 17-én, szerdán. egyik, másik nap a másik végponton kell tartózkodnia, mig az, a ki helyhez kötött szolgálatot végez, családja körében maradhat, felhasználhatja családi összeköttetéseit, művelheti esetleg kis földbirtokát; a ki azonban utazó szolgálatot teljesít, az nem részesül ezekben az előnyökben, nem foglalkozhatik semmiféle keresettel, mint a másik, a ki otthonában teljesít szolgálatot. A másik rész pedig a vonalon katonai fegyelem alatt, szintén minden összeköttetéstől távol kell hogy megéljen. Ezért nézetem szerint az igen t. minister urnak nagyon sok érve van a tekintetben, hogy a pénzügyminister urat meggyőzze arról, hogy az államvasuti tisztviselőknek majdnem minden kategóriáját egészen más szempont szerint kell elbírálni. E mellett azonban kénytelen vagyok kifejezést adni azon felfogásomnak is, hogy az államvasutra nézve nem helyes az a felfogás, a mely az mondja, hogy a vasutat akképen kell reorganizálni, hogy uj vonalakat kell építeni, a régieket meg kell javítani, kocsikat és mozdonyokat kell beszerezni stb., mert a személyzet szocziális igényeiről való gondoskodás és a személyzetnek abba a helyzetbe való hozatala, hogy szolgálatát megfelelően elláthassa, szintén hozzá tartozik a vasúti bajok orvoslásához, még pedig elsősorban. Méltóztassanak megengedni, én ismerem a magyar vasutas kötelességteljesitését és tudom, hogy ilyen eszközökhöz tudva és szándékosan nem nyúl, de ha más kedvvel teljesiti szolgálatát, az anyagrongálásnál, gépek kopásánál, forgalom lebonyolításánál mindenesetre oly üzemi különbségek fognak mutatkozni, a melyek a személyzet helyzetének javítására fordított kiadást mindeu körülmények közt megtérítik. Azért interpellácziómat két irányban terjesztem elő. Egyik kérdésem a drágasági pótlék ügyének rendezéséről szól a vasúti szolgálat különleges viszonyai szerint az összes kategóriákra nézve; a másik a különféle szocziális intézkedésekről való gondoskodást tárgyazza. Ezek között vagyok bátor felemlíteni olyanokat, a melyek pénzbe kerülnek és olyanokat, a melyek nem kerülnek a kincstárnak többletköltségbe. Ilyenek az előléptetési viszonyok javítása. A szolgálati pragmatika igaz, hogy megköti az igen t. minister ur kezét bizonyos mértékig, de nagyon sokat lehetne segiteni nyugdíjazással és más egyéb módon, hogy az előléptetési viszonyok javuljanak. Másik az adósság konverziójával való foglalkozása, a mi igen nehéz probléma, de azt hiszem, hogy sok mindent lehetne ebben is tenni. A fiarmadik a munkáslakások építése. Itt különöstépen felemlítem, hogy pl. a Podmaniczkyutczában egész . csomó "telke van. az államvasutaknak és ezek nincsenek hasznosítva és ugyanakkor, a mikor azok a telkek ott hasznosittatlanul állanak és a kincstár megfelelő tökebefektetéssel lakásokat adhatna, az alkalmazottak a drágaság folytán ráfizetnek a lakbérre. Egyrészről a telek üresen áll, másrészről az alkalmazottaknak többletkiadása van, a mi egyszerűen meg volna oldható, hogyha az ilyen kérdést idején elővennék. Azután itt vannak a vasutasság különféle szocziális, pénzügyi és gazdasági vállalkozásainak megfelelő segélyezése és gondozása. Ha a vasutasság ruházati kérdését, élelmezési kérdéseit, a különböző szövetkezetek és bankok kérdését tekintjük, azt kell látnunk, hogyha ezekkel a kérdésekkel az igazgatás és a kormányzat intenzivebben foglalkoznék, széles kategóriákon nagyon sokat segítene a nélkül, hogy ez az államkincstártól különösebb áldozatot kívánna. Igen t. képviselőház! A kik ezzel a kérdéssel szakszerűbben foglalkoznak, mint mi, a németek, azok azt a tételt állítják fel, hogy a vasúti üzem az egyetlen olyan szolgálat, a melyiknél nem elég a kötelesség teljesítése, mert a kötelesség teljesítése a vasúti üzemben a passzív rezisztenczia határán áll. A vasúti szolgálathoz különösebb fegyelem, de különösebb odaadás is szükséges. A mi a hajlandóságot illeti, ez a magyar tisztviselői karban, a magyar vasúti alkalmazottakban a legnagyobb mértékben megvan, de a mi ennek a lehetővé tételét illeti, ebben a tekintetben az igazgatás nagyon sokat mulasztott a múltban ós nagyon kevés történt mindezideig a jelenben és ezekkel a rendkívüli viszonyokkal az én nézetem szerint számolni kell. A poroszok már 1908-ban rendszeresítették a nyugdíjba be nem számitható drágasági pótlékot. A lakbórügyet mi is rendeztük, rendeztük a többi kategóriákra nézve is, mégis a vasutasság ma is panaszkodhatok lakbérviszonyairól. Mert a mig a magyar államvasuti alkalmazottak a IX. fizetési osztályban 800 K lakbért kapnak, addig az osztrákok bécsi lakbére 950 K-át tesz ki. A VIII. fizetési osztályban a lakbér nálunk 900 E, az osztrákoknál 1200 K; a VII. fizetési osztályban a lakbér nálunk 1000 K, az osztrákoknál 1500 K; a VI. fizetési osztályban a lakbér nálunk 1250 K, az osztrákoknál 1700 K; az V. fizetési osztályban a lakbér nálunk 1500 K, az osztrákoknál 1850 K. Lehet — nem tudom megmondani — hogy talán mások a viszonyok odaát, de mások a fizetési viszonyok is, és ekkora különbség a lakbérekben egyáltalában nincs. Már most a katonatiszt, a kinek a foglalkozása békeidőben egyáltalán nem olyan életbevágó, mint a vasutasnak a foglalkozása, még sokkal jobb helyzetben van. A katona szolgálata nem is olyan nehéz mint a vasutasé, mert a katona nagy melegben, vagy nagy hidegben rendszerint nem rukkol ki, sőt mikor ilyesvalami megtörténik, a hírlapok humanitárius szempontból megrójják, hogy a katonák napszúrást kaptak a kirukkolásnál, vagy. hogy az egyik ember keze, a másik lába