Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-318

318. országos ülés 1911 deczember 20-án, szerdán. 451 ki kellett volna előzetesen szakítania a közös költségek megállapítására szükséges időt és a törvény rendelkezései szerint a képviselőház elé kellett volna terjeszteni a delegáczióban mér megállapított közös kiadási tételeket. De, t. képviselőház, nem ez, nem a delegácziónak ilyen indemnitásos játékhoz való felhasználása az oka annak, hogy a delegáczió szervezetének fontosságát ennyire túlozzák. Jól tudjuk, mi az oka. A túlsó oldalon sokszor hangoztatták, hogy 67 óta mennyire emekedett a mi országunk közjogi jelentősége és fontossága, s hogy egész Európa előtt sohasem állott ily magaslaton. Ha egy kissé beljebb hatolunk e közjogi téren, azt kell tapasztalnunk, hogy a mily mértékben hanyatlott lépésről-lépésre alkotmányos életünk belső rendje, tisztasága és közjogi jelentősége, ugyanotyan mértékben mesterségesen emelték ennek a közös szervnek, az ő általuk birodalmi szervnek tekintett delegáeziónak fontosságát, jelentőségét és egész Európára szóló súlyát. (Ugy van ! Ügy van ! bal/elől.) A mi alkotmányos életünk, hogy csak röviden és közvetlenséggel fejezzem ki magam, mivé lett ? Egyszerűen diszlettárrá, a hol a direktor kezébe adják az öltöző kulcsát, hogy magát felékesíthesse azokkal a díszletekkel, melyekben Magyarország alkotmányos élete megjelenik. Aztán hősként fog kijönni a színpadra, felékesítve az alkotmányos fegyvereknek minden külső diszével és fegyverzetével. Pedig ez az alkotmányosság csak kasírozott alkotmányosság, (Ugy van! Ugy van! balfelől.) a mely csak színpadi külsőség és látszat erejével hat. A delegácziónak sincs valódi jelentősége, de ennek mégis emelték közjogi fontosságát. Én egyénüeg soha különös nagy súlyt nem helyezek rá, hogy ez a monarchikus külsőség, fény, disz és tündöklés milyen mértékben sugárzik egyes intézményekre, vagy egyes egyénekre, de, a ki monarchikus államban él és monarchikus érzelmű, a minő magam, is vagyok, az mégis ezeknek fontosságát, súlyát és figyelembe vételét nem mellőzheti. És akkor láthatjuk azt, hogy itt a mi törvényhozásunk meg van fosztva az uralkodói hatalom mindenféle összeköttetésétől, fényétől, és öt éven keresztül hozzánk nem jön az uralkodó, hogy megnyissa országgyűlésünket, vagy trónbeszédet mondjon országgyűlésünk megnyitása alkalmából, nem jön, hogy a fényt emelje, a mely Európa előtt a magyar törvényhozás szuverenitásának méltó elismerése lenne. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az uralkodó is e faktor utján keresi a nemzettel való érintkezést és érzi ez érintkezés szükségét. Hanem igenis odamennek ahhoz a birodalmi szervhez, ott megvan a kellő parádé ; annál a szervnél, a melyet törvényeink közösügyes bizottságnak neveznek, ott megjelenik mindenki kellő parádéban, felveszi a koturnust, ada mennek a trón zsámolyához, ott külön beszéddel nyitják meg évről-évre az ülést. Az uralkodó részéről elhangzik a külügyekre kiható trónbeszéd, a mely Európaszerte visszhangzik jelentősége és fontossága folytán, ott megtartják az ünnepélyeket, nagy külső dekorácziókkal, a melyek a diplomácziát is foglalkoztatják, minden fényt erre sugároznak, a törvényhozást illető tekintélyt és fényt odasugároztatják, csak azért, hogy ezt a szervet külön kiemeljék, (ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Itt rejlik a baj, hogy hiába szavazzuk meg itt a költségvetésre vonatkozó indemnitást a kormánynak, hiába hatalmazzuk fel arra, hogy a közösügyekre való költségeket folyósíthassa, ez nem elég neki. Külön dekoráczióra, külön fényre, külön törvényhozásra van szüksége, csak attól a közös szervtől fogadja el a meghatalmazást. És inkább a törvényhozás szünetéből néhány napot elvesz, hogy oda vigye a .delegátusokat Bécsbe, vagy máshová, hogy a megszavazás külső fényével is emelje a delegáczió parádéját. Talán kelleténél nagyobb szívóssággal hozom most már több ízben szőnyegre ezt a doigot, talán én tulzom ennek a kérdésnek telentőségét vagy talán a t. ház nem tekinti azt a maga hordereje szerint elég jelentősnek. Azért vagyok bátor ismételni erős meggyőződésemet, hogy nemzeteknek, a melyek alkotmányos életük jelentőségéhez ragaszkodnak és különösen éló nemzedékeknek, a melyek kell, hogy őrizői és gondozói legyenek ezeréves alkotmányuknak, nem volna szabad oly könnyelműen venni ök, hogy az egyes szervek jelentősége áttolódjék: arról, a kit megillet, elmúljék és arra, a kit nem illet, a fény egész kévéje sugározzék. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A máisk dolog, t. ház, a melyet még rövidebben akarok érinteni, a katonai kérdéssel összefüggő egyik kérdés. Az utóbbi időben ugyanis gyakrabban lehet olvasni, hogy a véderőnek az a komplexusa, a mely itt előttünk fekszik, javaslat formájában, nem fedi egészen a katonai vezetőség álláspontját. Különösen az a felfogás olvasható, hogy ennek az altiszti kérdés megoldására vonatkozó része egyáltalán nem az, a mely jónak, tökéletesnek ismertetnék el odafent, mert ez csak a szükségből folyó rendelkezés volt, a meddig t. i. nagyobb költségek nem állottak rendelkezésre és azért történt ily módon a megoldás. . Nem is csodálom, s a ház ez oldalán ülő pártok sem csodálják, hogy a megoldás a katonai körök és egyáltalán a szakkérdéssel foglalkozók tetszését meg nem nyeri. Mert oly hadszervezet, a. mely arra van bazirozva, hogy azok, a kik a legjobban, a leghűbben, legodaadóbban teljesitik kötelességüket, hogy épen azok büntetéssel sújtassanak, (Halljuk ! a bal- és a szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) az a hadszervezet nem lehet egészséges, az a hadi berendezkedés nem lehet jó. Mert nem csekély büntetés az, midőn valakit polgári állásától, családi kötelékeitől még egy egész évre visszatartanak azért, mert katonai czélok tekintetében kiválónak ismerték el, olyannak, a kinek szolgálatára a katonai szervezet számit, és a kire szükség van. Ez a berendezkedés nem lehet jó. Magunk laikusok is felismerjük, — és nem cso57*