Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-317

440 317. országos ülés 1911 deczember 19-én, kedden, kis szobákba, melyeknek levegője felmelegszik és mikor óraközben egyik-másik gyermeket kiengedik, nem ügyelnek arra, hogy megfelelőleg felöltözködjenek, pedig az igy szerzett meghűlések következményei mindenesetre tekintélyes hányadát teszik a gyermekhalandóságnak. (ügy van! balfelöl.) A tanszerek kritikán alóliak az iskolákban. Nem tudom miféle czégeknek állott érdekükben, de a magyar népiskolákat mindenféle játékszerekkel, csecsebecsékkel ellátták, azok a tanszerek azonban, a melyek a komoly tanításnál nélkülözhetetlenek, azok hiányoznak, s akárhány helyütt nem találjuk meg azokat a legszükségesebb pedagógiai segédeszközöket sem, a melyek nélkül pedig a modern népoktatás el sem képzelhető. A tanterv kérdése és ügye a népiskolákban a népre nézve igen nagy fmancziális kérdés. A hány tanitó jön abba a faluba, az mind uj könyveket vásároltat, de ha még nem jön is uj tanitó, a kiadó czégek megtalálják annak útját és módját, hogy minden esztendőben, vagy legalább is minden 2—3 esztendőben egyszer, bevonják az egész vonalon a tankönyveket, ujakat bocsássanak ki, és még az elemi iskolákban is úgyszólván egy egész garmadára való könyvet rendeltessenek meg azzal az egyszerű falusi fiúval és leánykával. E tankönyvek revideálása és a praktikus életnek megfelelő átalakítása egyik legnagyobb és legszükségesebb teendője lehetne a mi kultuszkormányunknak. Tantervünk pedig egyáltalában nélkülözi mindazt, a mit praktikus érzéknek lehet minősíteni. Magam is voltam künn az iskolákban, és tanítottam, és fájt a szivem, a mikor nekem az állam által előirt tanrendszer szerint, akkor, a mikor az a 8 esztendős parasztleányka egy józan, ép mondatot nem tudott még kimondani, az alanynak, állítmánynak és az Összetett mondatnak stb. definicziójára kellett megtanítanom azt az egyszerű kis parasztleánykát és parasztfrat. Mikor be kellett vágatnom vele Magyarország vármegyéinek székhelyeit, mert elő van irva, s mert különben a legnagyobb kalamitás származhatott volna belőle. Magyarország minden iskolájában átlag két hónapot töltenek el azzal, hogy sorjában Magyarország vármegyéinek székhelyeit mindenik gyermek el tudja mondani. Pedig én meg vagyok győződve róla, hogy az itt jelenlévő politikusok közül — kivéve azokat, a kik a főispáni állások betöltése körül voltak érdekelve — mindenkit meg lehetne buktatni ebből a kérdésből. (Derültség.) De azért egy 8—10 esztendős kis falusi gyermektől ezt a formalizmust megkívánják. Az elemi iskolákban a természetrajzból tanítják a bőgő majom csontvázát, tanítják, hogyan állanak a póknak a szemei, azután bevágatják a történelmi évszámokat, de mindaz, a mi e tudományoknak lényege, szelleme, mindaz távol marad és idegen a gyermektől. A fogalmazás helyett, hogy megtanulja az a gyerek, miként legyen képes papírra vetni, a mit elméjében megforgat, hogy gondolatait irás utján tudja másoknak tudomására hozni, hogy akár a legprimitívebb üzleti megrendelést is eszközölni tudja, hogy egy elismervényt tudjon kiállítani: erre nincsen semmi súly fektetve. A magyar népiskolákban az irás tanítása redukálódik a másolásra. Annak a gyermeknek kezébe adnak egy irkát, a melynek első sorában elő vannak nyomtatva a betűk és azokat a gyermeknek gépies majmolással utána kell irnia. Ezért van azután az, hogy minden község lakosainak olyan irása van, mint az öreg tanítónak és hogy minden egyes községben egyformán rosszul fogalmaz a nép és képtelen leírni azt is, a mire az életben legnagyobb szüksége van. Ugyanilyenek az állapotok a vallásoktatás terén is. A katholikus hitoktatók és hittanárok is odakünn a vidéken nyers betűket, formalizmusokat tanítanak a gyermeknek a tulajdonképeni keresztény szellem helyett, s azért ezen a téren is igen mélyreható reformra volna szükség. A lányok oktatása terén különösen furcsa módon nyilvánul meg ez az impraktikus nevelési irány. A népiskolákon végig mindenütt horgolni, kötni tanítják a lányokat olyan korban, midőn valóságos vétek, ha az az egyszerű falusi parasztasszony a maga harisnyáit vagy ruházati darabjait maga készíti el; ez a gazdasági erőnek és az időnek valóságos pocsékolása, a mely ki nem fizetheti magát. Ezzel szemben a családtagjaik részére igazán szükséges legjjrimitivebb ruházati czikkek elkészítésére az iskola nem tanítja meg őket. Az iskolától elsősorban azt kívánjuk, — és ha csinál a kultuszminister ur reformot ezen a téren, akkor ezt anjánljuk figyelmébe — hogy az iskola ne a látszat kedvéért, ne a tanfelügyelőségeknél felhalmozott rubrikák számára, hanem az életre neveljen ós e végből szükséges, hogy a tanitó, az iskola és a szülők között nagyobb kontaktus létesüljön, mint a minő most van. Nagyon kérem az igen tisztelt kultuszminister urat, hogy a Magyarországon még nem eléggé méltányolt és csak itt a fővárosban kipróbált iskolaorvosi intézményre nagy súlyt helyezzen és próbálja meg a hatósági orvosokat valamilyen formában ebbe a keretbe bevonni. Azt hiszem, hogy ezáltal a járványos gyermekbetegségek elleni küzdelemben óriási eredményeket lehetne elérni. Svájczban és ujabban Németországban nagyszerűen beváltak az elemi népiskolák felsőbb osztályaiban, továbbá a polgári- és más középiskolákban, valamint a gazdasági iskolákban bevezetett u. n. tűzoltó-tanfolyamok. Ezekre ott különösen nagy súlyt helyeznek, mert igen szükséges praktikus ismeretekre tanítják meg a nö-