Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-317

317. országos ülés 1911 deczember 19-én, kedden. 419 egészen hivatott képviselője a magyarság- típusának, s még harmadik generácziójában sem tud egészen magyar lenni, válságos időkben sokszor gyengének bizonyul a magyar alkotmányos élet küzdelmeiben. Az ilyenek közül többen könynyen megalkusznak s a jobb kenyér reményében hamar feladiák a nemzeti ügy védelmét. (Ugi/ van ! balfelöl) T. ház ! En részemről nagyra becsülöm azokat, a kik magyarrá lettek. A magyarság mindig adott is alkalmat erre a nemzetiségieknek, s őseink ezer éven át jutalmazták a magyarrá lett idegen nemzetiség-bélieket, jutalmazták azokat, a kik kiváltak a közügyek terén, a kik az ország iránti szolgálatkészségnek, a szabadság és az önállóság szeretetének, az ellenséggel vivott harczokban bátorságuknak jelét adták. Kitüntették az ilyeneket a magyar nemességgel, felvették őket a legelőkelőbb magyar testületbe, a magyar nemességkörébe, de csak óvatosan, és csak sporádicze, s nem olyan nagyon sietve és elhamarkodottan, mint azt mi igyekezünk tenni, mert ritka bogár az olyan, mely testének súlyát hamarosan képes legyen felemészteni, és mi sem leszünk képesek . . . Juriga Nándor: Soha! Kovácsi Kálmán : Pardon, téged nem is kivánunk, sőt kívánjuk, hogy megmeneküljünk tőled és a hozzád hasonlóktól. (Derültség.) Én a józan tótokról beszélek. (Élénk derültség.) T. ház ! E mellett azonban nem szabad megfeledkeznünk a mi magyarjainkról sem. Tudjuk, hogy a magyarság a mi erős várunk, azt kell bástyákkal megszilárdítani, erősíteni, annak kell kulturális intézményeket, iskolákat adni, (Élénk helyeslés a baloldalon.) majd hódit az a kultúrájával magában is. Erre bátorkodom felhívni az igen t. minister ur szives jóindulatát is. Részemről egyébként teljes elismeréssel vagyok a minister ur működése iránt, teljes elismeréssel azon jóindulat iránt is, a melylyel ő és általam igen nagyrabecsült munkatársai a közoktatásügy minden jelentkező igényeit nagy előzékenységgel sietnek kielégíteni, a melylyel az adott szerény eszközökkel igyekeznek nemzeti kultúránkat felvirágoztatni, pótolni a hiányokat, kitölteni a hézagokat, szakadatlan, SZÍVÓS munkával és lázas tevékenységgel helyrehozni évtizedek mulasztásait. En ezt mind honorálom, a költségvetést azonban, tekintettel arra, hogy maga az egész kormány nem elég erős arra, hogy a kultúrának érdekeit a jogtalan túlkövetelésekkel szemben megvédje, ezen szempontból és ezen indokolással, a kormány iránti bizalmatlanságomból is, a költségvetést sajnálatomra el nem fogadhatom. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon. Szónokot többen üdvözlik.) Elnök : Szólásra ki következik ? Beszkid Antal jegyző: Zelenyák János ! Zelenyák János: T. ház! Még nem is olyan régen, 1895-ben, Polónyi Géza, a politikai harczok ismerője és fő-intézője a kultuszvita során felemlítette volt, hogy a kultusztárcza azon neutrális terület, a melyen az összes képviselőknek egybehangzó véleményük kell hogy legyen, a mely tárczánál le kell dőlni az összes válaszfalaknak, mert a kultusz- és közoktatásügy a nemzetnek legértékesebb és legbecsesebb ügye. Azóta, t. képviselőház, tizenhat esztendő múlt el s manapság ez a terrénum nem neutrális terrénum; ez a küzdelmek terrénuma, a melyen felvonulni látom a kultuszember és a kultúrember alakját. Küzdenek egymással és a közönség szorongva várja, vájjon melyik mondja először ezt a szót: »Aceipe ferrum !« Az a kérdés, hogy mi az oka ennek a küzdelemnek; mi az oka annak az ellenkezésnek, a mely itt lábrakapott. Nem tudom másban okát találni, mint a kultuszminister urnak azon kijelentésében, hogy ő keresztény kultúrát akar minden téren. Ez a szó : »keresztény-kultura« ébresztette fel egyesekben azt a harczi kedvet és azt az intellektuális hatalmat, a melyet ők a keresztény kultúra helyett az összes vonalakon elhelyezni szeretnének. En azt vagyok bátor kérdezni, t. ház, képesek vagyunk-e mi a keresztény kultúra, a keresztény eszmék helyett más kultúrát elhelyezni, más eszmékkel telíteni a mi általános kultúránkat ? Dosztojevszky az ő Karamazoff czimű regényében azt írja : »Ugy látom, mintha Krisztus leszállt volna az égből és pedig a sevillai térre, abban az időben, midőn épen száz eretneket akartak elégetni. Az ő megjelenése egyszerű és pompanélküli volt; nem volt hangos és mégis mindenki érezte, hogy ime, ő van itt. Valami csodás erő áradt ki egész jelenségéből, személyéből, a mely meglepte a piaczon levőket. Egy leányt támaszt fel halottaiból és ime megjelenik a piaczon egy elaggott ember, szeme tele tűzzel ; utána jön az u. n. inkvizitornak testőrsége. Az agg inkvizítor végignézi Krisztus alakját és azt mondja a testőröknek: »Fogjátok el, vessétek tömlöczbe !« (Mozgás a jobboldalon.) Ez Dosztojevszky látomása, a melyet Karamazoff czimű regényében mond el; majd rátérek arra is, hogy mit jelent ez. >>Ejfél van, — irja tovább a költő — és a főinkvizitor meglátogatja a börtönben levőket; meglátogatja Krisztust is a czellájában és azt mondja neki: »Minek jöttél el ? Ismerlek nagyon jól. Hiszen művedet befejezted volt; szabaddá tetted a népeket. Mit akarsz itt ? A nép csak visszaélt azzal a szabadsággal, a melyet te adtál neki; a nép nem akart önállóan gondolkodni ; idegenkedett a kutatástól és mi fel akartunk szabadítani azt a népet; meg akartuk könnyíteni az ő kínjait, a melyeket a szabad kutatás okozott neki. Mi a te művedet korrigálni akartuk és ennek a népnek a szabadság helyett, a melyet te elhoztál volt neki, odaadtuk a misztériumot, odaadtuk a csodát és odaadtuk a tekintélyt. S a nép belenyugodott, örült annak, hogy nem kellett önáüóan gondolkodnia, kutatnia az igazság után, hanem megelégedett azzal, hogy itt a tekintély, itt a misztérium és itt a csoda. Igaz, hogy minket megvádoltak ezért, hogy mi tettük boldogtalanná a népet, pedig csak magunkat tettük boldogtala53*