Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-316

410 316. országos ülés 1911 deczember 18-án, hétfőn. Az egész erdélyi unió azon a nagy gondolaton alapszik, Hogy Erdély, a mely a maga különállását és szabadságát feladja, a nagy magyar nemzettel és a magyarság nagy életerejével összeolvadva megtalálja azt a támaszt és segítséget, a melyre szüksége van, hogy magyarságát egyáltalában megtarthassa. És Erdély ezt a segitő kezet a magyarságtól, sajnos, nem kapta meg, mert a mi vasúti j>olitikánk is a legrosszabb, pedig állami érdekből épen a legmesszebb fekvő területeket kell legjobban összekötni a központtal és állami érdekből szükséges a 300 kilométernél távolabb eső teriileteket jobb vonalakkal összekötni, mint a fővárostól 20 kilométerre eső községeket. (Ugy vem.) Ugyanígy vagyunk a közoktatásügyi politikával is. Lehetetlen le nem szegezni, hogy Szilágy vármegyének nincs egyetlen nagyobb állami intézete, nincs egy nagy gyára, nincs állami vasutvonala és nincs állami középiskolája. Össze-vissza két felekezeti gymnasiuma van, a melyek közül az egyik, a szilágysomlyói most fejlődik főgymnasiumá. Az előző kormány felállított egy polgári iskolát és egy polgáriiskolai internátust Szilágycsehen és alig tudtunk odáig jutni, hogy a berendezést megkapjuk hozzá; a t. minister urat meg kellett ostromolni annakidején, hogy az ügyosztály álláspontjával szemben ki tudjuk verekedni a felépített internátus részére a berendezést, hogy az ne maradjon még egy esztendeig üresen. 1892-ben vitték el a zilahi állami tanítóképzőt, azt mondhatni, kizárólag politikai okokból. A város akkor rosszul választott; Temesvár ellenben igen jól választott képviselőt és a zilahi állami tanitóké}}ezdét Temesvárra helyezték el, a színmagyar városból ezen, akkor még épen nem magyar városba. Bár elismerem, hogy ez az intézet missziót teljesít Temesvárott, de azóta ez az intézkedés hézagot jelent a mi vidékünk egész közoktatásügyi politikájában. S nem pro domo beszélek, mikor a szomorú statisztikai adatokat évről-évre megismétlem, hogy hány iskola szünetel a tanító-hiány miatt Szilágy vármegyében, hogy a tankötelesek hány százaléka nem jár iskolába, hogy a népességnek hány százaléka nem tud írni és olvasni s nem tud magyarul beszélni. Akkor sem jjro domo beszélek, a mikor az egész vidéken a románság előrehaladását kénytelen vagyok konstatálni. Mindezzel szemben meg kell állapitanom, hogy sok jóakaratú Ígéretet kaptunk, és daczára annak, hogy a magyar állam közoktatásügyének legnagyobb szüksége van férfi-tanítókra, — mert férfi-tanítója soha sincs elegendő, pedig férfitanitók nélkül az elemi oktatás ügyét nem lehet rendbentartani — azt is meg kell állapitanom, hogy ez a vármegye a legkitűnőbb ilyen tanítói anyagot szolgáltatta mindenkoron és még sem tudunk ebben a kérdésben eddig dűlőre jutni. De . tovább megyek, igen t. képviselőház, el kell mondanom, hogy Zilahon lévő polgári iskola épülete omladozóban van, ugy hogy nemsokára hatóságilag ki kell a növendékeket lakoltatni, és nem jut el az államkincstárnak gondviselő keze mihozzánk. S mindezekre ráadásul annyira javítják a mi helyzetünket, hogy a szilágysomlyói polgári leányiskolát be akarják szüntetni s tőle az összes segélyt elvonta a kultuszkormány. Mert hiszen ott nincs egyéb nagy baj, csak egyik legnagyobb román pénzintézet ottan székel, ott van külön román társadalmi élet, van külön pénzügyi politikájuk, egyházi politikájuk: egy magyar intézményt kasszálni kell tehát a legveszedelmesebb pontról, a nemzetiségi előrehaladás okából. T. képviselőház! A mikor én rámutatok az erdélyi részek ezen viszonyaira, a magyarság vérszegénységére, a nagy távolságra, a nemzetiségi veszélyekre, kérem az igen t. minister urat, hogy csináljon egy specziális erdélyrészi közoktatásügyi politikát is. Egy perczig se habozzon állami iskolát felállítani és minden más iskolát beszüntetni, a hol a magyarság veszélyeztetve van. Mert legelső teendő: menteni azt, a mi menthető s összeszedni azokat az erőket, a melyekkel a magyarság egyes pontokon tarthatja még magát. ííe méltóztassék várni azt, hogy kellemetlenkedjünk, deputácziózzunk, hogy a revolverezésnek száz és ezer módjához folyamodjanak az erdélyrészi magyarság fiai, a mint azt most nagyon divatba hozták. Eszembe jut Rákosi Viktor, az »Elnómult harangok« szerzőjének írásából: hogy a mi szavunk mindig gyengébb és Magyarország e vidékeiről a sóhajtás sem hallatszik el. Ez nem azért van, mintha mi nem igyekeznénk a bajokon segíteni, hanem mert a sok év óta folyó hanyagság és nemtörődömség máris meggyengítette annak a magyarságnak az erejét. Es mikor olvassuk, hogy egy bánya beomlott és három ember ott maradt: akkor százakat mozgósítanak a mentésre és nem törődnek azzal, hogy három ember életének esetleges megmentése százezrekbe is kerül, mert azt mondják, hogy ez emberi kötelesség azokkal szemben, a kik ott életüket veszthetik. Ezt állítom én oda például és azt mondom, hogy a magyar közoktatásügynek nincs előbbrevaló feladata az erdélyi magyarság ügyénél és nincs ennél főbb kötelessége, akármibe kerül is és akárminő egyéb teendő van is. Ha ezt az országrészt elvesztettük: nem tudom, hogy állami integritásunkat tovább is fenn tudjuk-e tartani. T. képviselőház! Meggyőződtem az egyetemi kérdésnél, meggyőződtem ennél a*kérdésnél is az igen t. minister ur jóakaratáról, meggyőződtem a kultuszkormány becsületes intenczióiról, de a tisztelt minister ur is kénytelen, ép ugy, mint a pénzügyminister ur is, az erősebb kellemetlenkedőknek engedni, sokszor azokkal szemben, a kiket a közérdek szempontjából inkább kellene favorizálniok. Ne méltóztassék