Képviselőházi napló, 1910. XII. kötet • 1911. október 21–november 30.

Ülésnapok - 1910-287

172 -287.. országos ülés Í91Í november 13-án, hétfőn. fegyverekkel egymás ellen, a mely már valóságos belső forradalom jellegét viseli magán. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalokiálon.) Bátor vagyok ennek a kérdésnek kapcsán az annabergi csatlakozás kérdését is felvetni. Miért is van nekünk szükségünk az annabergi csatlakozásra ? Ugyebár azért, bogy közvetetlenül a külföldről, Németországból behozhassunk Magyarországba, osztrák szekatúrák és vexácziók nélkül, bizonyos árukat. Miért kell nekünk ez a csatlakozás? Azért, hogy az árak ezen áruczikkeknél, a melyek Németországból behozhatok volnának, a konkurrenczia előidézése által csökkentessék. Az annabergi csatlakozás tehát Magyarországon a drágaság szempontjából, ha nem sokkal nagyobb mértékben, de legalább is szükséges annyira, a drágaság csökkentésére, árnivelálló, árcsökkentő batása miatt, mint az argentiniai bus kérdése Ausztriára nézve. És hogy ha Ausztria azt akarja, hogy mi legyünk előzékenyek az Austria-Americana által behozott fagyasztott hus tekintetében, akkor a t. kormány igen helyesen cselekedett, a midőn az annabergi csatlakozás kérdését ezzel szembe szegezte. Itt egy szocziális árcsökkentő törekvésről van szó Magyarország részéről, egy hasonló czimen tett követelésről; és ha ezzel szemben Ausztriában, az annabergi csatlakozás kérdésében, a hajózási ós vasúti tarifák tekintetében, a melyek valamennyien a drágulás fokozását és az árak emelését idézik elő Magyarországon, a non possumus álláspontjára helyezkednek, akkor ezzel szemben nekünk nem lehet és nem szabad glaszé keztyüs kézzel eljárni, hanem a legélesebb harczot kell folytatnunk és a legélesebb fegyvereket kell vele szemben is alkalmaznunk. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) E szempontból nagyon helyeslem, hogy a t. kormány mind a mai napig nem egyezett meg Ausztriával és ne is egyezzék meg mindaddig, a mig Ausztriában a kormány és a közvélemény arra a meggyőződésre nem jut, hogy nemcsak Ausztriának, hanem Magyarországnak, a dinasztia uralkodása alatt álló államok ezen szegényebbikónek, sokkal nagyobb mértékben van szüksége arra, hogy olcsóbb áruk biztosíttassanak részére, mint Ausztriának. Egyrészt óriási véd vámokkal iparkodni arra, hogy Magyarországot koldusállapotban tartsuk, még ivedig azáltal, hogy iparunkat nem engedik fejleszteni, másrészt a kartellek egész sorozatával, a melyek Ausztriából kiindulva, mesterségesen verni fel az árakat az egész vonalon, és azután végig kiabálni az egész világot azzal, hogy mi vagyunk az okai a drágaságnak, ez olyan eljárás, a melyet csakis az elnöki megrovástól való óvakodás miatt nem jellemzek ugy, a hogy kellene. (Helyeslés a baloldalon.) Midőn azonban az általános drágulás kérdéséről igy nyilatkoztam, méltóztassék megengedni, hogy egy momentumra külön fölhívj am a t. kormány és a gazdatársadalom figyelmét. A drágaság, és különösen a lmsdrágaság kérdésének alajjos és végleges megoldása határozottan ott keresendő, hogy husállataink állagát emelnünk, vagyis állatainkat ugy számban, mint minőségben gyarapitanunk kell. Ezen a téren az állam tesz ugyan valamit, de keveset, a társadalom is tesz valamit. Van azonban a társadalomnak egy része, a mely a bússal szemben egyszerűen a legvégső uzsorát üzi és ez azoknak a gazdálkodási rendszere, a kit lefejésre dolgoznak, s a legjobb, legfiatalabb tehénállományt lefejtik, hizlalják, eladják a borjut, és azután hizlalva eladják a tenyészetre alkalmas anyaállatokat is. Rosenberg Gyula: Ma már csökken ezeknek a száma. Gr. Batthyány Tivadar: Csökken, de még igen sok van és tény, hogy az ilyen lefejéssel való gazdálkodás beláthatatlanul csökkenti állatállományunkat. És ezzel imjdicitc emeli a hus árát. Ezzel szemben én kivételesen drasztikus intézkedésekre is hajlandó volnék, mert ezekben látom a húsárak emelkedésének legnagyobb akadályát. A. drágaság kérdésével kajicsolatban kötelességet mulasztanék, ha szóba nem hoznám a magyar állami alkalmazottak azon általános kérelmét, hogy a mai rettentő drágasággal szemben az ő munkaadójuk, az állam, nekik is juttasson valamit. A tegnajii napon volt itt több ezer tisztviselő által látogatott gyűlés, a melyen szerencsém volt elnökölni. Méltóztassék elhinni, hogy a tisztviselők és kivált a kisebb állami alkalmazottak között rettentő a nyomor. Egy tisztviselő, a kinek többtagú családja van, a kinek mellékjövedelme nincsen, szent legyen, hogy becsületes maradjon és el tudja tartani a családját. (Altalános helyeslés.) Én erre a kérdésre bővebben kiterjeszkedni nem akarok, hiszen a pénzügyminister ur volt szives e tekintetben nyilatkozni, én csak arra kérem a minister urat, hogy ne takarékoskodjék túlságosan, mert itt adjon annyit, hogy a drágaságot ellensúlyozza, mert ha keveset, egy pár milliót ad, ezzel az államháztartásra súlyos teher háramlik, de ez a tisztviselőkre nézve haszonnal nem jár. Helyeslem, bogy a jnénzügyminister ur tudomásom szerint a családi jiótlék rendszerére akar átlépni, vagyis, hogy különböztetni akar a családos és nem családos tisztviselők között, mert a mai drágaság mellett mindenkinek kevés a mit kap, de progresszive többet kell adni azoknak, a kiknek nagy családjuk és kicsiny állásuk van. Ez a helyes szocziális eljárás. Én csak azt kérem a minister úrtól, hogy a midőn ezt a tisztviselői drágasági és családi pótlékot megáll apitja, vegye fel azt a jelmezt, a melyben legújabban mutatkozott be, s a melyben most először van szerencsém tisztelni, a bőkezűség jelmezébe. Egyúttal pedig kérem, hogy a tisztviselők nyugdijának reform-