Képviselőházi napló, 1910. XI. kötet • 1911. augusztus 31– október 20.

Ülésnapok - 1910-262

374 262. országos ülés 1911 október 10-én, kedden. házban, mint különösen a delegácziókban minduitalán komoly felszólalás tárgyát képezi az, miért nincs gondoskodás arról, hogy a közös hadsereg szükségletei a kvóta arányában Magyarországon szereztessenek be ? Mindig halljuk ezt a panaszt, és épen a tisztelt munkapárt részéről a legenergikusabban. Azonban, sajnos, a nótának mindig az a vége: hja, Magyarországon nincsenek megfelelő gyárak, a melyek a hadseregnek ezeket a különleges szükségleteit képesek lennének előállítani, a beszerzés pedig szükséges, sürgős, nincs tehát egyéb hátra, be kell azt szerezni Ausztriából. Be is szerzik Ausztriából, gazdagítják vele az osztrák ipart és szegényitik vele a magyar ipart. (Ugy van ! ügy van ! a hal- és a szHsőbalolialon.) Pedig, — hisz ez nem újság, ez 40 egynéhány éves tapasztalat — ha a mindenkori kormányok és a tisztelt hadvezetőség egyetértve és ennek a nemzetnek javát is előmozdítani törekedve abban konkludálnának, hogy, ha nem lehetséges magánvállalkozás utján megfelelő gyárakat létesíteni, csináljanak akkor állami pénzen ilyen gyárakat, akkor a dolgon segiteni lehetne. Hiszen az állam annyi hitelműveletet csinál, az államháztartásra nézve igazán nem tesz különbséget ha 8—10 millió koronát befsktet ilyen hasznos ipari létesítményekbe, felhasználja Magyarországnak azt a sok kitűnő nyersanyagát, és előállítja mindezeket a szükségleteket, a mi által ezer és ezer munkáskezet foglalkoztat és köt meg a haza területén. (Élénk helyeslés a hal- és a szélsőbaloldalon.) Vájjon a magasabb tiszti állások betöltésénél látunk-e talán arra tekintetet, hogy a magyarországi tisztikar igényei kellőkép kielégíttessenek? Vagy tapasztaljuk-e talán, hogy a közös ministeri hivatalokban alkalmazott tisztviselőknél különös regard van a magyar igények iránt, hogy a kvóta arányában magyar tisztviselők alkalmaztassanak ott? Avagy látunk-e talán a katonai nevelés terén valami jelentős eredményeket? Igaz, tagadhatatlan, hogy épen egyenesen gróf Apponyi Albertnek annak idejében való erős akcziója folytán szaporodtak némileg a nevelőintézetek, de a statisztika ma is azt bizonyitja, hogy mig Ausztriában 941 tanár 3532 növendékkel foglalkozott 1909-ben, Magyarországon csak 265 tanár foglalkozott 1508 növendékkel, vagyis a számarány itt sem üti meg Magyarország javára a 30 százalékot sem. Sajnos, ugy van, t. ház, mindezen kérdésekben arra a lesújtó tapasztalatra kell jutnunk, hogy bizony ezek a dolgok szándékosan tereltetnek ugy, hogy valamiképen Magyarország igényei kielégítést ne nyerjenek, hogy Magyarország az idők végtelenéig gyarmata maradjon Ausztriának, mert hiszen azzal, hogy tőlünk elvonatnak ezen erőforrások és gazdagittatik velük Ausztria, azok annak a javára szolgálnak és kárára ennek a szegény országnak. (Ugy van ! ügy van ! halfelői.) Üzleti czélzat is belejátszik a dolgokba, de van még politikai jelentősége is, hiszen szinte érezhető az a széndékosság, hogy azt gondolják odaát, igy van jól és az a hely?s, ha Magyarország népei szegények maradnak, ha a magyarság nem tud előre jutni és ha az a helyzet áll elő, hogy a nemzetiségek a magyarsággal szemben állanak ellenséges indulattal és hajlammal, mert — azt mondják — hogy a magyar nép rebellis hajlamú, megbízhatatlan nép, tehát ezt mindig az idegen nemzetiségek gyülölsége által kell fékentartani. Pedig azt hiszem, a t. hadvezetőség sem kételkedhetik abban, hogy Magyarország összlakóiban, a magyar népben ne volna meg a képesség, az intelligencziában ne volna meg a munkaszeretet, hogy mindazon szolgálati ágakat betöltse, a melyeket ma idegenek töltenek be, hogy ne volna meg az intelligencziában a képesség arra, hogy azt a 3000 tiszti állást elfoglalja, vagy hogy a mi népünk ne lenne alkalmas az altiszti állások betöltésére, avagy szakmunkásaink ne állanak ki a versenyt a külföld hasonló szakmunkásaival. Hiszen ujabban az örvendetesen gyarapodó fa- és fémipar-iskolák tanáraitól azt halljuk, hogy bámulatos a magyar népnek intellektuális képessége és tehetsége. Legutóbb is, a mikor Edison, a hires feltaláló és világhirü tudós Magyarországot megtisztelte látogatásával, a lapok sorra kolportálták azt a nyilatkozatát, hogy mennyire meg van elégedve a magyar intellektualitással, állandóan dolgoznak az ő műhelyében magyarok nagy számmal, mint asszisztensek, előmunkások, és most is, mintegy 400 magyar embert foglalkoztat. Mindezen tények elszomorítók és önkéntelenül azt a gondolatot juttatják eszembe, hogy bizonybizony azok a nagy férfiak, a kik Magyarország reorganizácziójának munkájában olyan jelentékenyen részt vettek, gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, gróf Batthyány Lajos, továbbá azok, a kik az 1867-iki kiegyezésnek voltak mesterei, Deák Ferencz, gróf Andrássy Gyula, ha élnének, mind a legnagyobb aggodalommal és szomorúsággal látnák közállapotaink hanyatlását, (ügy van ! ügy van! balfelöl. Felkiáltások jobb felől: Ugy van! Az obstrukcziót!) a közerkölcsök sülyedését, és ha a mi népoktatási ügyünknek véghetetlenül lassú előmenetelét (Ugy van ! Ugy van ! halfelői.) látnák. Kozma Andor: Az obstrukcziót! Reök Iván : . . . Látnák, hogy a nemzetiségi kérdésben a helyett, hogy előbbre jutottunk volna, daczára a történteknek, nem előre mentünk, de eltávolodtunk ; a legnagyobb szomorúsággal kellene, hogy lássák, hogy a hadsereg kérdésében szintén alig érezhető fejlődés van, és azok a nagy, magasztos czélok még mindig a délibábok közé tartoznak. És itt véghetetlenül jól esik nekem Andrássy Gyula gróf t. képviselőtársunk minapi beszédére reflektálni, és rámutatni arra, hogy minő érdekes és szinte meginditó volt, a mikor azt a nagy lelki tusakodását leirta itt előttünk a házban, a mely az ő lelkében végbement akkor, a mikor már 10—15 évvel ezelőtt az ellenzék erősen hangoztatta és sürgette, hogy a hadsereg magyar részébe bele keh vinni a nemzeti ideákat. Akkor ő állást foglalt ez ellen, az ész és nem a sziv szavára hallgatva,