Képviselőházi napló, 1910. XI. kötet • 1911. augusztus 31– október 20.

Ülésnapok - 1910-234

16 234. országos ülés 1911 augusztus 31-én, csütörtökön. ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, igen sokszor az jutott eszembe, hogy maga az iró is e tekintetben a következőképen nyilatkozik (olvassa) : »A politikának nem az a czélja, hogy oly eszmények megvalósítására igyekezzék, a melyek nemzeties színezetüknél fogva a hazafiak szivét megrezegtetik és bennük múló lelkesedést fakasztanak, a nemzet állandó érdekeinek azonban kárára vannak. A politika egyetlen czélja a nemzetnek komoly haszna, a melyet, sajnos, a sziv sugallata nem mindig képes megismerni, a melyet csak a hideg megfontolás, a jelszavak zsarnokságától ment gondolkodás Ítélhet meg biztosan és helyesen.« (Igaz ! Ugy van ! a jobbóldalon.) Egy másik helyen ismét ezt mondja (olvassa) : »ílyenek a következményei az azon fajtájú patriotizmusnak, a mely különben érthető vágyát, kedvencz eszményét nem képes magasabb tekinteteknek, a haza életbevágó érdekeinek sem alárendelni, a mely nem tud bizonyos eszményekről letenni és nem veszi észre, hogy ezzel önkénytelenül többet is veszélyeztet: a nemzet szerencsés fejlődését.« (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Meglehet, hogy gróf Andrássy Gyula erre azt mondja, hogy ő egészen az 1905-ilá választásokig az erős akarat hipnózisa alatt állott, és hogy én ezen helyeket, a melyeket most idéztem, talán nem is egészen jogosan hozom fel, ámbár én ezeknek a helyességéről föltétlenül meg vagyok győződve. Engedjék meg azonban t. képviselőtársaim, hogy a legnagyobb magyarnak, a ki a hazáját, azt hiszem, legalább is szerette ugy, mint a túlsó oldalnak bármelyik harczosa . . . Egy hang (a szélsöbahldalon): Vagy mint Antal Géza ! Antal Géza: . . . igen, a ki talán még jobban szerette a hazáját, mint én, engedjék meg, hogy ennek a legnagyobb magyarnak a szavait idézzem. Gróf Széchenyi István 1841-ben a következőket irja (olvassa) : »A Pesti Hirlap szerkesztője abban hibáz, hogy kéjizelet és gerjedelmek fegyverével dolgozik, és nem hideg számokkal, vagyis, mint a közéletben a bevett eljárás szerint mondani szokták ; a szívhez szól, a helyett, hogy az észhez szólna. És megyén a tévúton andalgás egy darabig meglehetősen és nem kevés kéjek közt. De rögtön vége minden haladási időmértéknek, ha versenytársak lépnek föl. Mert a szenvedelem korbácsolja akkor a szenvedelmet. S minthogy az érzelemnek nincs határa — és ebben fekszik gyökéroka, miért nem alkalmas a kormányzásra, — és a képzelet nem ismeri, az ennél netovábbot, a tévedő sziv mindinkább féket fog veszteni, mig elvégre a közvélemény szerint, melyet szül, a legkérlelhetetleneben zsarnokká változik, mely előtt nincs könyörület«. Es hogy egy olyan ember szavait idézzem, a kiről bizonyára senkisem fogja elmondani, hogy életének bármely pillanatában más hipnózis alatt állott volna, mint az igazi józan, okos, hazafias belátás hipnózisa alatt, Deák Ferencz szavait idézem, a ki a véderőtörvény tárgyalása alkalmával azt mondotta (olvassa) : »Ily nagyfontosságú tárgyban a komoly, higgadt megfontolásnak és nem az érzelmeknek kell bennünket vezérelni. Midőn azt mondom, hogy ne az érzelmek vezessék nézeteinket, ezzel nem akarom kizárni határozatainkból a hazafiságot, mely úgyis azt hiszem, minden hazafinak a keblét melengeti.* (Helyeslés jobbfdől.) Ezek után az idézetek után csak egy kijelentéssel tartozom : Ha a koalicziónak egyéb érdeme nem lett volna, mint az, hogy azokat, a kik ma az ész politikája alapján akarják vinni az országot, nem illetik többé a hazafiatlanság vádjával, ez az egy érdem is elég a koalicziónak. Néhány percznyi szünetet kérek. (Elénk helyeslés és éljenzés jobbról és a közepén. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést öt perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. Folytatjuk a tanácskozást. Antal Géza képviselő urat illeti a szó. Antal Géza : T. ház ! (Halljuk! Halljuk!) Már előbb is volt szerencsém emliteni, hogy a tulaj donképeni válaszfalat közöttünk és azok között, a kik a létszámemelést nemzeti vívmányok ellenében hajlandók megszavazni, épen ezeknek a nemzeti vívmányoknak a kérdése képezi, és pedig a szerint, a mint vagy a magyar vezényleti nyelv, vagy pedig csak a magyar századnyelv, de mindenesetre bármelyik az u. n. nemzeti vívmányok közül követeltetik. Ezen nemzeti vívmány kérdése komolyabb alakban 1903-ban merült fel és képezte azután az 1905-iki küzdelmeknek tulaj donképeni alapját. A kérdés lényege azokban a programmbeszédekben és Írásokban, a melyek e kérdés körül elhangzottak és megjelentek, a frazeológiában annyira elhomályosodott, hogy talán megméltóztatnak engedni, hogy ehhez a kérdéshez egy elfogulatlan, a dolgokat a maguk történelmi kifejlődésében megismerni törekvő nem jogász szóljon hozzá és igyekezzék azt a maga külső hámjából kibontva, igazi lényegében odaállítani a nemzet közvéleménye elé. (Halljuk ! Halljuk !) A nemzeti vívmányok, a mint méltóztatnak tudni, 1903 novemberében az u. n. kilenczes bizottság programmjában nyertek konkrét alakot. A kilenczes bizottság programmjának 8. pontja foglalkozik a hadsereg vezényletének kérdésével. a mely pont tekintetében gróf Apponyi Albert t. képviselőtársamnak nénúleg eltérő szövegezése volt, a mely következőképen hangzik (Olvassa): »A hadsereg vezér- és szolgálati nyelvére nézve fennálló jelenlegi állapot Ö felségének 1867-ben elismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján tartatott fenn«. Nem szándékszom a felett eszmecserét folytatni, hogy a kilenczes bizottság pro-